„Do it today – Tomorrow it may be illegal!” - PSZR elveszett rövidfilmje az illegális nyomtatás folyamatáról

„Amíg van harisnya, ablakkeret és szabad gondolat, a független sajtót elnémítani nem lehet” – ez a szlogen állt az Uraim! című rövidfilm utolsó képkockáján, amelyet Pálinkás Szűts Róbert a Balázs Béla Stúdióban készített 1988-ban, s amely a cenzúrázatlan (ún. szamizdat) anyagok előállításának egyik jellegzetes módját mutatta be. A szamizdatok kultúrája, amely a szocialista országokban a hivatalos állami könyv- és folyóirat-kiadás monopóliumával szemben jött létre, Magyarországon a lengyel ellenzék segítségével erősödött meg az 1980-as években. Nem véletlenül – Lengyelországban ugyanis a földalatti könyv- és folyóirat-kiadás rendkívüli méreteket öltött, amelyet jól mutat azoknak az anyagoknak a sokasága, amelyeket a Szabad Európa Rádió gyűjtött, s amelyek az OSA gyűjteményében – részben digitális formában – ma is megtalálhatók.

A rövidfilm zárlataként szereplő szlogen a lengyel ellenzéktől importált ún. „ramka” technikára vonatkozott, amely – ablakkeretből és harisnyából könnyen megépíthető szerkezet lévén – demokratikus, mindenki számára elérhető nyomtatási formát jelentett a szocialista országokban. Pálinkás Szűts rövidfilmje is azt a tapasztalatot közvetítette, amire a lengyel ellenzékkel való kapcsolat kialakításában döntő szerepet játszó Haraszti Miklós felhívta a figyelmet: „Vannak időszakok, amikor a rendőrség ráveti magát a burjánzó szamizdatra. De a ramkát nem lehet kiirtani. A ramka maga a sajtószabadság, habár kétségtelen, hogy a kiadónak nyomdafestéktől foltos az ujja, amikor fityiszt mutat a rendszernek.”

Az 1970-es évek végétől a lengyel ellenzék nagy találmánya, a ramka a szitanyomás egy formájaként forradalmasította a cenzúrázatlan iratok sokszorosítását és terjesztését. Milyen műveleteket foglalt magában a „ramkázás”? Először is, a ramkával való nyomtatáshoz nélkülözhetetlen volt egy írógép, amelynek segítségével a nyomatmintát el lehetett készíteni. Az írógépbe egyrészt géppapír helyett stencilpapírt kellett fűzni, másrészt az írógép festékszalagját el kellett távolítani, hogy a betűfejek ne festéknyomot hagyjanak a papíron, hanem kilyukasszák a stencilpapír viaszrétegét. Maga a ramka egy fakeretből és egy arra felfeszített szövetből állt, amelyre felragasztották a stencilpapírt (amely a kilyukasztgatott pontokon immáron áteresztette a festéket) – míg a fakeret alá került a nyomtatáshoz használt szívópapír. A fakeretet a papírra hajtva és a festéket a szitán és a stencilpapíron átnyomva már kész is volt a nyomat. A több ezer nyomatot produkáló ramka előnyei közé tartozott, hogy nem használt áramot, a technika könnyen elsajátítható volt, javítása nem igényelt speciális szakértelmet, a szerkezetet pedig hamar el lehetett tüntetni. A ramka hátrányaként róható fel azonban, hogy rendkívül kemény és időigényes fizikai munkát jelentett, amely többek közreműködését igényelte. (Ezt jelzi, hogy a Magyarországon az egyik első szita eljárással készülő kiadvány, Petri György Örökhétfő című szamizdat verseskötetének nyomtatása során több mint 78 ezer alkalommal [940 példány x 83 oldal] kellett verejtékes munkával fel- és lehajtani a szitakeretet – a köteten három műszakban, napokon keresztül dolgoztak.)

A ramka technika a lengyel ellenzékkel történő kapcsolatfelvétel után vált ismertté Magyarországon. Míg Bence György és Kis János megbízásából ifj. Rajk László utazott Lengyelországba, hogy elsajátítsa a földalatti nyomtatás technikáit, addig Demszky Gábor senkivel sem egyeztetve vágott neki a „zarándokútnak” a Szolidaritás legális időszakában, 1981 koranyarán. Visszatérése után Demszky Kőszeg Ferenc lakásában tartott beszámolót úti élményeiről, beleértve a ramkázást is, majd belevágott a szamizdat könyvkiadásba. Az elsajátított technikához néhány hónapon belül sikerült megtalálni a megfelelő, hazai viszonylatban beszerezhető alapanyagokat. A ramka technika gyorsan elterjedt: az 1980-as években Demszky AB könyvkiadója, Nagy Jenő ABC Független Könyvkiadója, az Alulnézet kiadó és a Katalizátor Iroda egyaránt alkalmazta, sőt a romániai magyar kisebbség által a nyolcvanas évek elején kiadott Ellenpontok című szamizdat folyóirat hetedik és nyolcadik száma is ezzel az eljárással készült – erre bizonyíték, hogy számos ramka eljárással készült kiadványt lehet találni az OSA gyűjteményében Demszky Gábor, Sáska Géza, vagy éppen Krassó György anyagai között. Nem véletlen, hogy az évtized végén született kisfilm alapötlete az Inconnu független művészcsoport egyik tagjától, Bokros Pétertől származott, ahogy az sem, hogy film szereplői között olyan ellenzékiek is felbukkantak – mint Rajk László és Sulyok Miklós –, akik maguk is jól ismerték a technikát. Minden bizonnyal Pálinkás Szűts Róbert filmje is hozzájárulhatott volna a technika népszerűsítéséhez, ha…

A sors iróniájaként azonban a lengyel ramka technika hazai alkalmazásáról készült rövidfilmnek éppen Lengyelország felé menet veszett nyoma. Pálinkás Szűts Róbert elmondása szerint az egyik kazetta elkallódott, a másik, broadcast minőségű felvétel pedig a nem hivatalos lengyel-magyar kapcsolatokban nagy szerepet játszó Buda Géza közvetítésével egy lengyel stábhoz került – további sorsa azonban ismeretlen. Így az Uraim!-at csupán elenyészően kevesen, nagyrészt a stáb ismeretségi körébe tartozók láthatták. Bár a film elveszett, eredeti forgatókönyve szerencsére a rendező birtokában maradt, s nemrégiben az OSA Párhuzamos Archívumában, valamint az Artpool Művészetkutató Központban is kutathatóvá vált.

Pálinkás Szűts Róbert – aki az Inconnu független művészcsoport tagjaként maga is tevékeny szerepet vállalt a nyolcvanas évek második nyilvánosságában – a résztvevő és a bennfentes hitelességével mutatta be az illegális nyomtatás folyamatát. A forgatókönyv 21 megfilmesített jelenete klipszerű vágásokkal kíséri végig az illegális nyomtatáshoz szükséges alapanyagok útját és mutatja be a szamizdatkészítés jellegzetes szereplőit. A különböző helyszínek és közreműködők között „lóugrásban” előre haladó történet végére a szerteágazó útvonalak egy pontban futnak össze: a szükséges anyagok – a stencilpapír, az ablakkeret, a harisnya, a festék és a papír – egy konspirált lakásba érkeznek, ahol a két nyomdász, „Printer” (Pálinkás Szűts Róbert) és „Munkatárs” (Rajk László) megkezdhetik a sokszorosítás munkáját.

Vizsgáljuk meg a forgatókönyv két főszereplőjét, majd kövessük visszafelé a történéseket! A főszereplő, „Printer” végig anonimitásban marad, „arcát sohasem látjuk”, „azonosítását csak ruházata, kiegészítői illetve a rá jellemző mozdulatsorok (pl. rágyújtás) teszik lehetővé a nézők számára”. „Munkatársról” sem tudunk meg sokkal többet. Annyi biztos, hogy kettős életet él: míg otthon látszólag a fogyasztói szocializmus világába merülve néz tévét családjával, addig kamrájában papírt és festéket rejteget a befőttek mögött, s szabadidejében kapható egy kis illegális munkára. „Printer” és „Munkatárs” a tömegközlekedési járműveket váltogatva, az esetleges követőket lerázva, két ellenkező irányból közelítik meg a nyomtatás tényleges helyszínét. Körültekintő gyanakvásuk nem alaptalan, ugyanis az egyik korábbi jelenetben felbukkanó „Turista” – aki nem annyira a város látványosságai iránt érdeklődik, mint inkább az egyik gyanús közreműködőről készít polaroid képeket – nyilvánvalóan az állambiztonság ügynöke.

Míg „Munkatárs” otthonról közelíti meg a konspirált helyszínt, addig „Printer” az ún. „Bázisról” érkezik. Ez utóbbi az az ideiglenes, közbülső helyszín, ahol „Printer” feltűnés nélkül igyekszik összegyűjteni a nyomtatáshoz szükséges további alapanyagokat. Míg a konspirált lakás elhelyezkedéséről „Printeren” és „Munkatárson” kívül más szereplőnek nincs tudomása, addig a „Bázis” címe felfedhető: ide érkezik levél formájában a „Titkárnő” (Marosvölgyi Judit) által gépelt stencilpapír, és itt keresi fel „Printert” „Punk” (Deák Zsolt) is az ablakkerettel. A munkaidőben ellenzéki tevékenységet végző „Titkárnő” jellegzetes figura: a „Főnök” (Sulyok Miklós) pásztorórája alatt, az irodában gépeli feketemunkában stencilpapírra a korábban kapott szöveget. A társadalom peremén élő, dinnyét lopó „Punk” pedig a ramka szerkezethez szükséges ablakkeret eljuttatását vállalja a megfelelő címre, szolgálataiért cserébe pedig megelégszik egy öngyújtóval.

Az illegális nyomtatáshoz tehát több, egymással laza kapcsolatban álló szereplő közreműködése volt szükséges. E hálózatban a szereplők döntő többsége egyáltalán nem ismerte a többi közreműködőt, munkájuk egy jól körülhatárolt feladatot magában foglalva, áttételeken keresztül illeszkedett a cenzúrázatlan iratok előállításának tágabb folyamatába. Ebben az értelemben tényleges főszereplőről nem is beszélhetünk, hiszen mindegyik közreműködő szerepe nélkülözhetetlen volt a folyamatban, bár a különböző szerepek – mint a gépíró, a festékbeszerző, a nyomdász stb. – más-más stratégiákat és képességeket követeltek meg.

A nyomtatás folyamatához kapcsolódó legfontosabb stratégiának a konspiráció tekinthető, amely a rövidfilmben is hangsúlyosan van jelen. „Printer” vonásai, amelyek a többi szereplővel szemben homályban maradtak; a nyomtatás konspirált helyszíne, amelyről csak a két nyomdász tudott; valamint a személyi követők lerázásának műveletei egyaránt hangsúlyozták, hogy a cenzúrázatlan anyagok előállításának, terjesztésének és fogyasztásának műveletei közül a nyomtatás volt a legkörülményesebben előkészítendő és legnagyobb óvatosságra intő tevékenység. Az illegális nyomdászmesterséghez kétségkívül a körültekintés, a gyanakvás, az álcázás és a nyomok eltüntetésének képessége volt a belépő, a nyomtatás folyamatát szigorú konspirációs intézkedésekkel kellett megvédeni az állami repressziótól. 

A szamizdatok terjesztését, az olvasóközönséggel való kapcsolattartást azonban értelemszerűen nem lehetett megoldani a konspiráció elszigeteltségében. Ezt az ellentmondást igyekezett feloldani az a lengyel modell, amely szerint az ellenzéki tevékenységet nyílt és konspiratív részre kell felosztani – s amelynek elvét a Lengyelországba látogató magyar ellenzékiek is átvették. Hasonló stratégiát követett a budapesti szamizdat elárusító helyként 1981 és 1983 között működő Rajk butik, valamint a Beszélő című szamizdat folyóirat is. Az OSA archívumában például megtalálható a Beszélő felépítésének sematikus rajza, amelyen jól látható az elkülönülés a tevékenységüket nyíltan (nevükkel és lakcímükkel) vállaló szerkesztőség és a konspiratív módon szervezett nyomtató és elosztó hálózat között. A kettő között csupán egy összekötő személy tartotta a kapcsolatot, a szerkesztőségnek sem az nyomdászok kilétéről, sem a nyomtatás helyszínéről nem volt tudomása. A nyilvánosság képes volt megvédeni a hírnévvel rendelkező szereplőket a komoly állami repressziótól, míg a konspiráció azokat védte, akik a nélkülözhetetlen háttértevékenységet vállalták. Ezt a felosztást tükrözte a magyar állambiztonsági és rendőri szervek ténykedése is, amely Varga László másfél évtizedes kutatómunkájának köszönhetően ugyancsak kutatható az OSA anyagai között. Az állambiztonság alapvetően nem arra törekedett, hogy a nyilvánosság védelmébe kapaszkodó ismert ellenzékieket elkapja, hanem arra, hogy a háttérben meghúzódó anonim közreműködőket tetten érje. Ez a megosztott struktúra volt a biztosítéka annak, hogy a Beszélő minden rendőri zaklatás ellenére képes volt fennmaradni az 1980-as években.

A Beszélő elosztóhálózata. Az ábrát Miklóssy Endre, a Beszélő külső elosztóhálózatának "feje" készítette (HU OSA 302-0-6 Box 1)
A Beszélő elosztóhálózata. Az ábrát Miklóssy Endre, a Beszélő külső elosztóhálózatának "feje" készítette (HU OSA 302-0-6 Box 1)

Pálinkás Szűcs Róbert rövidfilmjének forgatókönyve a nyomtatás folyamatáról így integrálható a szamizdatkiadással kapcsolatos stratégiák közé, amelyek kutatásához az OSA archívuma – mint fentebb láttuk – kiváló további forrásokkal szolgál. Az Uraim! a játék- és a dokumentumfilm ötvözésével vezeti vissza a nézőt – jobban mondva az olvasót – a nyolcvanas évek underground kultúrájába, bepillantást engedve a kulturális ellenállás egyik jellegzetes és nem éppen veszélytelen formájába.

És ki tudja, még az is elképzelhető, hogy egyszer maga a felvétel is előkerül…