„Nem volt temetés, nem volt holttest” – 60 éve hirdettek ítéletet Nagy Imréék perében

Az 1958. júniusi eseményekre kollégáink és kutatóink írásaival emlékezünk.

Mink András: A Nagy Imre-per – 50 év múltán (Részletek a per 50. évfordulójára készült írásból.)

"A Nagy Imre és mártírtársai ellen lefolytatott eljárás a 20. századi magyar történelem egyik legnagyobb botránya volt. A koncepciós per, amelynek brutális előkészítése során a börtönben elpusztult Nagy Imre egyik államminisztere, amelyben halálra ítélték a törvényes magyar kormány fejét, a honvédelmi miniszterét, egyik közvetlen munkatársát, valamint a Rákosival szembeforduló pártellenzéki értelmiség egyik vezéralakját, és amelyben a forradalom kormányának két másik államminisztere, (egyikük korábban a köztársaság elnöke), Budapest rendőrfőkapitánya, és a miniszterelnök közeli munkatársai súlyos börtönbüntetést kaptak, elejétől végéig a legnagyobb titokban, a világ és a magyar közvélemény elől hermetikusan elzárva folyt le. A hajnali kivégzés napjának éjszakáján, 1958. június 16-án éjfélkor terjedelmes rádióközlemény tudatta a külvilággal, hogy a pert lefolytatták, az ítéleteket pedig már végre is hajtották. A közlés okozta megdöbbenést ma már elképzelni sem tudjuk. Kádár és rendszere eképpen tudatta ország-világgal, hogy másfél évvel a forradalom leverése után immáron semmitől sem tartanak, végérvenyesen urai az országnak."

"A perre majd másfél évnyi, magánzárkában eltöltött vizsgálati fogság után vezették elő a vádlottakat és a tanúk jelentős részét is. Bár fizikailag nem bántalmazták őket, az egyre fokozódó lelki, pszichikai nyomás mellett súlyos testi kínokat kellett elszenvedniük, a magányt, a cellák nyirkos hidegét, a sötétséget, a poloskákat, az alváshiányt, a betegségeket, amelyek következtében 1958 tavaszára mindegyikük olyan leromlott egészségi állapotba került, hogy az a per lebonyolítását is veszélyeztette. A kihallgatások során már 1957 nyarán tudatták mindenkivel, hogy az életük azon múlik, vajon együttműködést és megbánást tanusítanak-e. Nagy Imre tudta, hogy rá mindenképpen halál vár, Maléter, aki politikai értelemben a legkevésbé volt tájékozott közülük, talán abban bízott, hogy a tárgyalás során bebizonyosodik az ártatlansága."

"Bár a látszatra és a formákra kínosán próbáltak ügyelni, a per során törvénytelenségek sorozatát követték el. Az egész mechanizmus arra épült, hogy felőröljék a vádlottak ellenállását. Rögtön azzal, ami ellen Nagy Imre kezdettől erőteljesen tiltakozott, hogy zárt tárgyalást rendeltek el, a korabeli törvények szerint is jogellenesen. A per során az egyetlen államtitok maga a per ténye volt. A titkosítással nemcsak a külvilágot zárták ki, hanem egyúttal a vádlottakat is bezárták: így hozták a tudomásukra, hogy nincs kihez beszélniük, a szavaikat soha senki nem fogja hallani, legfeljebb azt és úgy, ahogyan hóhéraik jónak látják. "

"Ám mindezen felül, különösen a vád koronatanúi, Uszta Gyula és Szántó Zoltán vallomásai hemzsegtek az ordenáré hazugságoktól. Uszta például arról beszélt, hogy tanúja volt annak, amint Maléter nyugtázta a Köztársaság téri pártház bevételéről szóló parancs teljesítését. Nem kétséges, hogy ő is, az ügyészek is, és a bíró is pontosan tudta, hogy a per idején már hónapok óta börtönben töltötte kiszabott büntetését az a páncélos-parancsnok, aki – egyébként tévedésből – a pártházra nyittatott tüzet, eldöntve a harc kimenetelét."(...)

"A Nagy Imre-per mérhetetlen aljassága éppen az volt, hogy Kádár pribékjei azokat hurcolták a bitófa alá vagy a börtönbe, akik nem szaladtak világgá az elemi erővel kitörő népmozgalom láttán, hanem az utolsó pillanatig próbálták menteni a szocializmus demokratikus alternatívájának lehetőségét, -- ha nincs szovjet intervenció, valószínűleg a siker komoly esélyével." (...)  

"Annyit leszögezhetünk, hogy Kádárék nem osztották a magyar neo-jobboldal ideológusainak történeti sztereotípiáit.. Több oka volt annak, hogy ebben a perben ilyen kíméletlen és cinikus, egyben – amint ez a hangfelvételekből nyilvánvaló – dühödt és gyűlölettel teli kegyetlenséggel bántak el áldozataikkal. Több volt ez, mint bosszúvágy. Több forgott kockán, mint merőben az, hogy az életben hagyott Nagy Imre állandó fenyegetést jelentett volna a bábkormány, a Kádár-rezsim legitimációjára. A végső fázisban a per véghezvitelét és a halálos ítéleteket Kádárék erőltették és siettették. Az újjászerveződő kádári párt posztsztálinista funkcionáriusai csak egy összesküvéssel tudták magyarázni hatalmuk megingását 1956 októberében és novemberében. A per nemcsak az egész országnak szóló fenyegetés volt, hanem jelezte a párt bázisának a rendszer stabilitását. E bázis számára elviselhetetlen frusztráció volt, hogy voltak olyan kommunisták, akikben a személyes becsület, a nemzet iránti  felelősségvállalás, és a szocialista vagy baloldali-demokratikus eszmények iránti elkötelezettség megfért egymás mellett. Ezért szomjaztak a vérükre."

Deres Kornélia: A per (OSA, 2008. június 9-15.)

„Nem volt temetés, nem volt holttest” – emelte ki Nagy Imre unokája, Jánosi Katalin. Ez a mondat mutat rá az egykori miniszterelnök és társai ellen 1958. június 9. és 15. között lefolytatott zárt tárgyalás következményeinek egyik sarokpontjára. A testek eltűnése ugyanis alapvető szerepet játszott a titkos bebörtönzés, a büntetőeljárás-sorozat, majd a kivégzések szimbolikus rétegének kialakításában 1958-ban, csakúgy, mint az 1989-es exhumálási folyamat és az ünnepélyes újratemetés idején. A Kádár-rezsim a jól ismert utat választotta: ha nincsenek holttestek, a bűnök is rejtve maradnak. Ezen felül nem mellékes az sem, hogy tárgyi bizonyítékok nélkül a közösségi emlékezet is könnyebben befolyásolhatóvá, s a kommunista propagandának kiszolgáltatottabbá válhatott.  

Az esetet meghatározó hiány kelt reflektív módon életre tíz évvel ezelőtt, a tárgyalás 50. évfordulója alkalmából, a Nyílt Társadalom Archívum Centrális Galériájában, 2008. júniusában. A per című performatív esemény és megemlékezés célja az eredeti tárgyalásról készített 52 órányi hanganyag első nyilvános lejátszása volt, amelyet így a közvélemény számára is elérhetővé tettek. 2008-ban a közönség tehát egy sajátos múltidézési folyamatban vehetett részt, amely a materialitás és immaterialitás egybefonódásán keresztül mutatott rá az emlékezés és a múlthoz való hozzáférés sokféleségére. A galériát egy héten keresztül betöltő hangok – a vádlottak, a bíró, az ügyvédek, az ügyészek és tanúk hangjai – tették hangsúlyossá az ún. előadói testek hiányát az esemény során, míg a közönség által képviselt közösségi test saját jelenlétén és az így létrejövő materiális energiákon keresztül biztosított megerősítést az áldozatok számára. A zárt tárgyalás egykori résztvevői tehát a közösségi (meg)hallgatáson és jelenléten keresztül válhattak újra élővé és kapcsolódhattak be a jelen történeteibe. Ráadásul a közönség minden egyes tagja megkésett tanúvá vált: annak a titkos eseménynek a tanújává, amely a Kádár-rezsim legitimációs alapját formálta. A per így rámutatott arra is, hogy az archívumok miként válhatnak a megőrző történelem helyeiből a játszódó történelem terepeivé.

Dobó Katalin: Pogány Sándor: Október 23. Karikatúrasorozat (Szerkesztette Róbert Pogány) Budapest, Kossuth Könyvkiadó, 1958. 88 l.

Pogány Sándor rajzolta és testvére, Róbert szerkesztette ezt az 1956-os forradalomról szóló karikatúragyűjteményt, melyet az előszó szerint „nem a vidámság, hanem a harag, a gyűlölet, a gúny hat át”. A kötet 1958 őszén került volna az üzletekbe, 12 ezer példányban, de az utolsó pillanatban pár kötet kivételével az összeset bezúzták. A hatalom úgy találta, bármennyire is a hivatalos propagandát sulykolják a rajzok, megjelentetésük éppen két évvel a forradalom kitörése után visszatetszést és felháborodást kelthet. A képeken a forradalmárok randalírozó bűnözők, akik megfélemlítik és halomra gyilkolják a békés polgárokat, míg az eseményeket az imperialisták, a régi rendszer visszatérő emberei irányítják. Nagy Imre kiemelt célpontja volt a rajzoknak.
Az egyik fennmaradt példány az OSA könyvtárában található meg.

Tari Örs: Újabb adalékok Nagy Imre szerepének megítéléséhez a Blinken OSA gyűjteményében

A Blinken OSA Archívum kínálata folyamatosan bővül olyan dokumentumokkal, melyek újabb adalékokkal szolgálhatnak azon kutatók számára, akik az 1956-os forradalom és Nagy Imre történelmi megítélésének változásában kívánnak jobban elmélyülni. Az utóbbi években feldolgozásra került gyűjtemények közül a Kemény István szociológus által hátrahagyott anyagok közt több olyan is található, melyek a Szabad Európa Rádió műsoraiban (Párizsi Magyar Figyelő, A holnap hullámhosszán, Politikai magazin) való közreműködése során keletkeztek. A műsorok gyakran ismétlődő tematikai eleme volt a munkásság szerepe a forradalomban, a magyar értelmiség viszonya az eseményekhez, a forradalom valódi szerepe a magyar történelemben, valamint Nagy Imre politikai tevékenységének megítélése. A Kemény gyűjteménynek ezen része nagyrészt kéziratokat tartalmaz, melyek szó szerint kerültek beolvasásra a rádió magyar nyelvű műsorában. Az alábbi dokumentum a Világhíradó című műsor számára készült 1986. augusztusában. (HU OSA 368-2-1 Box No. 6)

Másik jelentős levéltári növemény köthető Philipp Tibor adományozó nevéhez, aki az Inconnu alternatív művészcsoport tagjaként, valamint ismert ellenzéki aktivistaként tevékenykedett a nyolcvanas években Budapesten. Részt vett a Krassó György által alapított és vezetett Magyar Október Szabadsajtó munkájában is. A tüntetéseken, nem hivatalos megemlékezéseken és performanszok létrejöttében való részvétele során keletkezett iratanyaga jelenleg feldolgozás alatt áll és várhatóan a következő hónapokban kutathatóvá válik. A lentebb közölt dokumentum érdekes módon egy március 15-i megemlékezésre készült, 1987-ben.

 

A Nagy Imre és társai perében vádlottak voltak:

Nagy Imre
Nagy Imre
Nagy Imre (Kaposvár, 1896 – Budapest, 1958. június 16.) Kispolgári családba született. Négy év gimnázium után kitanulta a géplakatos szakmát. 1915-ben behívták katonának, a következő év nyarán orosz hadifogságba esett; a Vörös Gárdában harcolt a polgárháborúban. 1920-ban belépett a bolsevik pártba, majd egy év múlva hazatért Magyarországra. Itthon részt vett az MSZDP munkájában, de 1925-ben kizárták. Alapító tagja lett az MSZMP-nek. 1927-ben rövid időre letartóztatták, szabadulását követően Bécsbe emigrált, de illegálisan több alkalommal visszatért Magyarországra. 1930-ban küldöttként érkezett Moszkvába a KMP kongresszusára, ahol 1944-ig maradt. Dolgozott a Komintern Agrártudományi Intézetében, a Szovjetunió Központi Statisztikai Hivatalában, valamint a moszkvai rádiónál, ahol a magyar nyelvű adások szerkesztője volt. 1944 végén az MKP vezetésének tagjaként tért vissza Magyarországra. Az Ideiglenes Kormányban földművelési miniszter, ezt követően rövid ideig belügyminiszter, az MKP egyik titkára, 1947-1949 között az Országgyűlés elnöke. Ellentétbe került a párt irányvonalával, elsősorban agrárkérdésben, és noha önkritikát gyakorolt, kizárták a pártvezetésből. 1953-ban szovjet kezdeményezésre lett miniszterelnök, megpróbált átfogó gazdasági, politikai reformokat megvalósítani. 1955 elején leváltották tisztségeiből, a pártból is kizárták. Nem volt hajlandó önkritikára, programjához ragaszkodott, sőt azt számos elemében tovább is fejlesztette. 1956. október 23-án a tüntetők követelésére visszavették a párt legfelső vezetésébe, és ismét ő lett a miniszterelnök. E tisztségében egyfelől igyekezett a forradalom legfőbb célkitűzéseit elfogadtatni az MDP-, valamint a szovjet vezetéssel, másfelől mérsékelni igyekezett az általa túlzottnak ítélt követeléseket. A társadalom akaratával egyre inkább azonosulva tűzszünetet hirdetett, fellépett a szovjet csapatok távozásáért, deklarálta a többpártrendszer újbóli bevezetését. Válaszul arra, hogy a fegyverszünet ellenére újabb szovjet csapatok érkeztek az országba, november 1-jén bejelentette az ország semlegességét, kilépését a Varsói Szerződésből. November 4-én hajnalban a jugoszláv követségre menekült. 22-én a Kádár-kormány menlevelével hagyta el az épületet, ám a szovjetek őrizetbe vették és Romániába deportálták. 1957. április 14-én tartóztatták le Snagovban. A Legfelsőbb Bíróság Népbírósági Tanácsa Vida Ferenc elnökletével 1958. június 15-én szervezkedés kezdeményezése és vezetése, valamint hazaárulás vádjával halálra ítélte a fellebbezés lehetősége nélkül. Másnap kivégezték.

Kopácsi Sándor
Kopácsi Sándor
Kopácsi Sándor (Miskolc, 1921 – Toronto, 2001) Apja vasesztergályos volt, és az MSZDP egyik helyi vezető politikusa. Már 15 évesen részt vett egy nyilasellenes röplapakcióban, ahol comblövést kapott. Miskolcon fémipari szakiskolát végzett, a háború alatt a Dimávagban esztergályosként helyezkedett el. A német megszállás után csatlakozott a Mokán ellenállási mozgalomhoz családjával együtt. Szülővárosa felszabadulása után beosztották az új karhatalmi szervezetbe, és belépett az MKP-ba. 1949-ben a rendőrtiszti iskola és két pártiskola elvégzése után a pártközpont karhatalmi osztályára helyezték. 1949 őszén kétéves pártfőiskolára küldték, majd a rendőrség pártapparátusának élére nevezték ki. 1952-től Budapest rendőrfőkapitánya. Az SZKP XX. kongresszusa után egy nyílt rendőrségi pártértekezleten felszólalt Rákosi Mátyás ellen. A poznani események hatására a honvédség és a rendőrség főtisztjeinek értekezletén több társával együtt kijelentette, hogy a népre nem lőnek. 1956. október 31-én bekerült az MSZMP alapító kongresszusát előkészítő intézőbizottságba. A forradalom alatt megnyerte a felkelőcsapatok bizalmát, november 3-án a Kilián laktanyában, a karhatalmi bizottság ülésén a nemzetőrség helyettes parancsnokává választották. Nagy Imrével folytatott megbeszélésén azt tervezte, hogy a harcok elültével lefegyverezik a felkelőket. 1956. november 5-én Szerov letartóztatta. 1958. június 15-én a Nagy Imre és társai-perben a Legfelsőbb Bíróság életfogytiglani börtönbüntetésre ítélte. 1963-ban amnesztiával szabadult. 1963 és 1965 között vasesztergályosként dolgozott a telefongyárban, majd 1965-ben műszaki tisztviselőként helyezkedett el Solymáron. 1969-ben engedélyt kapott egyetemi tanulmányainak befejezésére, de a jogi diploma megszerzése után nem kapott képzettségének megfelelő állást. 1975-ben kivándorolt Kanadába feleségével. Éttermi felszolgálóként, hűtőgépgyári munkásként, majd a torontói elektromos műveknél fizikai munkásként dolgozott. 1987-től nyugdíjas. 1989-ben hazatért Magyarországra, ahol rehabilitálták, 1990-ben visszakapta rendfokozatát, majd vezérőrnaggyá léptették elő. Visszaemlékezéseit Életfogytiglan című önéletrajzi regényében írta meg.

Losonczy Géza
Losonczy Géza
Losonczy Géza (Érsekcsanád, 1917 – Budapest, 1957. december 21) Újságíró, politikus, államminiszter. Debrecenben végzett egyetemi tanulmányai idején kapcsolódott be a munkásmozgalomba. 1935–1936–ban az egyetemi Márciusi Front egyik vezetője és a Tovább c. lap szerkesztője. 1939-től a KMP tagja, 1940-től a Népszava munkatársa. 1941-ben letartóztatták, kiszabadulása után illegálisan a pártsajtóban és az értelmiségi szervező munkában dolgozott. 1945-ben a Szabad Nép belpolitikai rovatvezetője, majd Révai József helyettese mint államtitkár a Népművelési Minisztériumban. A sztalinista terrorszervezet őt is börtönbe juttatta hamis vádak alapján a Rajk-perben. 1954-ben Nagy Imre első miniszterelnöksége idején szabadult ki. A börtönkörülmények, a vizsgálati módszerek pszichés zavart okoztak, betegen kórházban ápolták. Kapcsolata Nagy Imrével rendszeressé vált azután is, hogy a Magyar Nemzet főmunkatársa lett. Mikor Nagy Imrét megfosztották minden tisztségétől, ~ központi szerepet töltött be az ellenzéki kommunisták mozgalmában. A Petőfi-kör szervezője, az író-memorandum egyik megfogalmazója. A Petőfi-kör sajtóvitáján ő volt, aki először ejtette ki Nagy Imre nevét. Csatlakozott az 1956. október 23-án tüntető tömeghez. Tagja lett az 1956. október 31-én megalakult MSZMP Intéző Bizottságának. Nagy Imre október 30-án államminiszterré nevezte ki. A szovjet támadáskor, november 4-én, a Jugoszláv Követségen kért menedéket feleségével dr. Haraszti Máriával és Anna lányával. Innen hurcolták el családjával együtt Romániába. 1957 áprilisában visszaszállították Bp.-re. Ő lett volna a Nagy Imre-per másodrendű vádlottja, de még a tárgyalás előtt decemberben a börtönben – tisztázatlan körülmények között – meghalt.

Gimes Miklós
Gimes Miklós
Gimes Miklós (Budapest, 1917 – Budapest, 1958. június 16.) Újságíró, politikus. Unitárius hitre áttért, asszimiláns zsidó családból származott. Bp.-en érettségizett, majd a szegedi egy. orvostudományi karára járt, de tanulmányait félbehagyva Auróra néven kisvállalatot alapított. 1942-ben került közelségbe az illegális kommunista mozgalommal. 1944 nyarán megszökött egy erdélyi munkaszolgálatos táborból, s a jugoszláv partizánokhoz menekült. 1945. jan.-ban tért vissza Bp.-re, s egy ifjúsági lapnál helyezkedett el. Még ugyanabban az évben a Szabad Nép, a kommunista párt napilapjának munkatársa lett. Egy idegi Révai József titkára, majd szerkesztőbizottsági tag, a külpolitikai rovat vezetője, az újság kulturális-ideológiai arculatának egyik formázója. Az 1953. jún.-i fordulat után eltávolodott a Rákosi-féle vonaltól. 1954-ben tudósítóként Zürichben, Berlinben és Párizsban dolgozott, de távollétében áthelyezték a Magyar Nemzethez. 1955. máj.-ban a Lapkiadó taggyűlésén Rajk László rehabilitását és a bűnösök felelősségre vonását követelte, amiért kizárták a Magy. Dolgozók Pártjából (MDP), s a Corvina Kiadónál lett fordító. A Nagy Imre körül szerveződő csoport egyik legradikálisabb tagjává vált, antisztalinistának vallotta magát, s elutasította az egypártrendszert. 1956 nyarán visszavették az MDP-be, 1956. okt. 23-án Nagy Imrével ellentétben üdvözölte a fegyveres felkelés kitörését. Először a Szabad Nép székházában dolgozott, okt. 27-n megjelentette Kende Péterrel a rövid életű Magyar szabdság, nov.-ben stencilezve az Október Huszonharmadika című lapokat. A szovjet csapatok nov. 4-i bevonulása után nem ismerte el a Kádár-kormányt, s sztrájkokat szervezett ellene. Dec. 5-én letartóztatták, a Nagy Imre per III. rendű vádlottjaként a népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedés és egyéb bűncselekmények vádjával halálra ítélték, és kivégezték. 1989-ben rehabilitálták.

Maléter Pál
Maléter Pál
Maléter Pál (Eperjes, 1917 – Budapest, 1958. június 16.) Értelmiségi családba született, a gimnáziumi érettségi után négy szemesztert hallgatott a prágai orvosi egyetemen. A német csapatok bevonulását megelőzően Kassára, majd onnan Budapestre költözött, ahol folytatta orvosi tanulmányait, amelyeket végül anyagi okok miatt nem tudott befejezni. A magyar állampolgárság megszerzése érdekében önként jelentkezett katonai szolgálatra. 1940 őszén fölvették a Ludovika Akadémiára. Ennek befejezése után Kassán szolgált, majd 1944-ben a keleti frontra vezényelték, ahol hadifogságba esett. Itt önként jelentkezett a németek elleni harcra; a partizániskola után, 1944 őszén Erdélyben került egységével bevetésre. 1945 januárjában az Ideiglenes Nemzeti Kormány védelmére szervezett zászlóalj parancsnoka lett, tavasztól a HM őrzászlóalját vezette. A forradalom kitöréséig a néphadseregben teljesített szolgálatot, 1956-ban ezredesi rangban. 1956. október 24-én déltől a HM-ben ő látta el a főügyeleti szolgálatot. Másnap a vezérkari főnök parancsára öt harckocsival és azokat kísérő tisztiiskolásokkal a Kilián laktanyában tartózkodó egyik egységének megsegítésére indult. Mivel csak az ő parancsnoki harckocsija jutott el az épületig, felsőbb jóváhagyással tűzszünetet kötött a környéken harcoló civil egységekkel. Ennek lejárta után, október 27-28-án katonáival ellenőrzése alá vonta a laktanyát közrefogó épületszárnyakat, majd értesülve a kormány által elrendelt tűzszünetről, beszüntette a felkelők elleni harcot, ezt jelentette a minisztériumnak. A Corvin közben részt vett a fegyverletételi tárgyalásokon. Nagy Imre hívására a Parlamentben jelen volt a munkástanácsok küldötteivel folytatott tárgyalásokon, majd október 31-én a nemzetőrség megszervezése érdekében tartott megbeszélésen. Október 31-én Nagy Imre kinevezte a honvédelmi miniszter első helyettesévé, 3-án miniszterré vezérőrnagyi rangban. November 3-án a Parlamentben a szovjet hadvezetéssel tárgyaló bizottság tagja volt. Este a tököli szovjet bázison a tárgyalás folytatására érkezett magyar küldöttség többi tagjával együtt Szerov tábornok, a KGB vezetője letartóztatta. A Nagy Imre és társai perben a Legfelsőbb Bíróság Népbírósági Tanácsa Vida Ferenc elnökletével 1958. június 15-én szervezkedés kezdeményezése és vezetése, zendülés, valamint hazaárulás vádjával halálra ítélte a fellebbezés lehetősége nélkül. Másnap kivégezték.

Szilágyi József
Szilágyi József
Szilágyi József (Debrecen, 1917 – Budapest, 1958. április 24.) Politikus. A Debreceni Ref. Főgimn.-ban érettségizett. 1935-39-ben a Tisza István Egy. Jogtudományi Karára járt, 1939 őszén diplomázott. 1935-38-ban az egy. Werbőczi István Bajtársi Egyesületének tagja. 1937-38-ban a Márciusi Front aktivistája, a három számot megért Tovább c. lap szerk.-je és kiadója. 1938-tól a KMP tagja. 1940. dec.-től 1944. márc.-ig illegális kommunista szervezkedés miatt kisebb megszakítással börtönben volt. 1944. nov.-től 1945 tavaszáig debreceni, majd 1947-ig orsz. rendőrkapitány. Közben 1945. okt.-től 1947-ig tüdőbajjal különböző szanatóriumokban ápolták. 1947. máj.-tól a Belügymin. személyzeti, 1947. okt.-től 1949-ig a pártközpont adminisztratív osztályvezetője. 1948-50-ben a Központi Ellenőrzési Bizottság tagja. 1949-50-ben a Külkereskedelmi Min.-ban tervfőosztályvezető. Kinyilvánította, hogy nem hisz Rajk László bűnösségében, ezért fukcióiból leváltották. 1950-től 1956-ig a Terményforgalmi Egyesülés tervosztályának vezetője. 1956. jan.-ban kizárták az MDP-ből, s az év tavaszán Nagy Imre köréhez csatlakozott. Okt. 23. és 28. között Kopácsi Sándor mellett volt a Bp.-i Rendőrfőkapitányságon. Okt. 27-én a belügymin.-i kinevezésnél az ő neve is felmerült, de Münnich Ferenc kapta meg a tárcát. Okt. 28-tól Nagy Imre min. elnökségi titkárságának vezetője. Nov. 4-én családjával együtt ő is a jugoszláv követségre menekült, amit nov. 22-én azzal a garanciával hagytak el, hogy nem esik bántódásuk, de a szovjetek elfogták, és a romániai Snagovba hurcolták őket. 1957-ben visszaszállították Mo.-ra. A Nagy Imre-per nyolcadrendű vádlottjaként a népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedés és egyéb bűncselekmények miatt helyezték vád alá. 1958. febr.-ban nem egyezett bele a nyomozati munka meghosszabbításába, ezért ügyét elkülönítették, ápr. 22-én halálra ítélték, majd kivégezték. 1989-ben rehabilitálták.

Donáth Ferenc
Donáth Ferenc
Donáth Ferenc (Jászárokszállás, 1913 – Budapest, 1986) Politikus, történész, a mezőgazdasági tudomány kandidátusa (1968), felesége Bozóky Éva újságíró. Egy.-i tanulmányait 1930-34-ben végezte a bp.-i Pázmány Péter Tudományegy.-en, ahol 1934-ben jogi doktori oklevelet szerzett. 1934-ben belépett a KMP-be. 1937-ben egyik kezdeményezője volt a Márciusi Front megalakításának, 1939-ben részt vett a Nemzeti Parasztpárt létrehozásában, 1939-44-ben a Szabad Szó c. lap külpolitikai rovatvezetője. 1943-ban a Békepárt egyik létrehozója és Központi Bizottságának tagja. 1944-ben közreműködött a kommunista párt újjászervezésében és szerk. a Szabad Népet. 1944. szept.-ben összekötő volt a Katonai Bizottság és a Központi Bizottság között. 1945. ápr.-tól 1948-ig az Orsz. Földbirtokrendező Tanács elnökh.-e, 1945. máj.-tól az MKP Központi Vezetőségének tagja, 1945. nov.-től 1948. jan.-ig a Földművelésügyi Min. politikai államtitkára, 1945 végétől 1948. máj.-ig az MKP Központi Vezetősége falusi osztályának vezetője, 1948-51-ben a Főtitkársági Iroda vezetője. 1951. febr.-ban letartóztatták, máj.-ban a Központi Vezetőség kizárta soraiból. 1952. dec.-ben a Legfelsőbb Bíróság 15 évi fogházra ítélte, feleségét, Bozóky Éva újságírót internálták. 1954. júl.-ban szabadult ki a börtönből és ekkor rehabilitálták. 1954. dec.-től az MTA Közgazdaságtudományi Intézetének Mezőgazdasági Osztályát vezette, 1955-56-ban az Intézet ig. h.-e is volt. 1956 nyarán a Nagy Imre körül tömörült pártellenzékhez tartozott. 1956. okt. 24-től az MDP Központ Vezetőségének tagja és titkára. Mivel a Központi Vezetőség az 1956. okt. 23. utáni eseményeket ellenforradalomnak minősítette, okt. 26-án lemondott központi vezetőségi titkárságáról. 1956. okt. 30-án az MSZMP ekkor megalakult ideiglenes intéző bizottságának tagja lett. 1956. okt. végén és nov. elején Nagy Imre titkárságának munkatársa, 1956. nov. 2-tól vezetésével kezdődött az MSZMP szervezése. Nov. 4-én másokkal együtt a bp.-i jugoszláv nagykövetségre menekült. Amikor nov. 24-én eltávozott a jugoszláv követségről, a szovjet hatóságok letartóztatták és családjával együtt Romániába, Snagovba internálták. 1958-ban a Nagy Imre-per másodrendű vádlottjaként a népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedés kezdeményezése és vezetése vádjával 12 évi börtönbüntetésre ítélték. 1960. ápr.-ban amnesztiával szabadult. 1960-1976 között az Orsz. Mezőgazdasági Könyvtár, a Magy. Mezőgazdasági Múzeum, majd az MTA Közgazdaságtudományi Intézetének tudományos munkatársa, 1976-tól nyugalomba vonulásáig (1983) az MTA Szövetkezetkutató Intézetének munkatársa. Az 1970-es évektől a demokratikus ellenzéki mozgalom résztvevője volt. Jelentősek az 1945 utáni m. mezőgazdaság történetére vonatkozó kutatásai. 1980-ban a szamizdatban megjelent Bibó-emlékkönyv szervezője volt.

Tildy Zoltán
Tildy Zoltán
Tildy Zoltán (Losonc 1889 – Budapest, 1961) Édesapja vármegyei tisztviselő volt. A pápai Református Teológiai Akadémián szerzett diplomát, majd egy évig az írországi Belfast Assembly College ösztöndíjasaként tanult. Szennán, majd 1921 és 1929 között Tahitótfalun volt lelkipásztor. 1924-ben másodmagával megalapította a Sylvester Irodalmi és Nyomdai Intézet Rt.-t. A magyar reformátusság egyetlen országos napilapján, a Keresztény Családon kívül szerkesztette a Téli Újságot, a Református lelkipásztort és a Magyarföldet. 1928 és 1932 között a Magyar Traktátus Társaság igazgató lelkésze, majd 1946-ig Szeghalom gyülekezetének lelkipásztora. Még 1917-ben belépett az Országos Függetlenségi és '48-as Gazdapártba. 1922-től az Egységes Párt tagja. 1929-1930-ban Nagy Ferenccel és másokkal együtt megszervezte a Független Kisgazdapártot, amelynek ügyvezető alelnöke lett. 1936-tól a szeghalmi kerület, 1939-től a békési kerület országgyűlési képviselője. 1940 januárjától a párt megbízott ügyvezető elnöke. 1942-ben részt vett a Magyar Történelmi Emlékbizottság létrehozásában. Szorgalmazta a munkáspártokkal való szövetség megvalósítását. Az elsők között sürgette Kállay Miklós miniszterelnöknél, illetve magánál Horthy Miklósnál is a kiugrást, valamint ő volt az egyik szerzője az FKGP 1943. évi háborúellenes memorandumának is. A német megszállás után illegalitásba vonult. 1945 után országos pártvezető, a Független Kisgazdapárt című politikai hetilap szerkesztőségének vezetője. 1945 szeptemberétől 1946 februárjáig miniszterelnök, 1946. február 1-jén Magyarország első köztársasági elnökévé választották. 1948. július 30-án - arra hivatkozva, hogy vejét, Csornoky Viktort korrupció és hűtlenség vádjával őrizetbe vették - lemondatták. 1948. augusztus vége és 1956. május 1-je között házi őrizetben tartották Budapesten. 1956 szeptemberében felszólalt a Petőfi Kör gazdaságpolitikai vitáján. 1956. október 27-től Nagy Imre nemzeti kormányának, majd november 3-tól a koalíciós kormánynak államminisztereként gyakorlatilag miniszterelnök-helyettesi funkciót látott el. Ez idő alatt főleg a paraszti szervezetekkel és az egyházakkal épített ki kapcsolatot. Rádióbeszédeiben síkraszállt a többpártrendszer, a nemzeti függetlenség és a szabadság mellett, felszólított a Kisgazdapárt újjászervezésére is. November 4-én a szovjet kordonon keresztül távozott a Parlament épületéből. A Nagy Imre és társai-perben a Legfelsőbb Bíróság 1958. június 15-én hat év börtönbüntetésre ítélte. 1959 áprilisában idős korára (valójában betegségére) való tekintettel egyéni amnesztiával szabadult. Haláláig teljes visszavonultságban élt.

Jánosi Ferenc
Jánosi Ferenc
Jánosi Ferenc (Sárospatak, 1916 – Budapest, 1968) A Sárospataki Teológiai Akadémián végzett, majd a főiskola ösztöndíjasaként egy évig Németországban tanult. Tanulmányutat tett Németországban, Svájcban és Olaszországban. 1941-ben a debreceni tudományegyetem magyar-latin-görög szakán tanári oklevelet is szerzett. Sárospatakon tanított, 1942 tavaszától lelkész volt Vajdácskán. 1943-ban tábori lelkészként a frontvonalra küldték. 1944 tavaszán a Dnyeszter mellett hadifogságba esett, antifasiszta iskolára jelentkezett, s frontpropagandistaként a szovjet csapatokkal együtt érkezett vissza Magyarországra. 1944 októberétől a Vörös Hadsereg által kiadott Magyar Újság munkatársa. 1945 februárjától a Honvédelmi Minisztériumban nevelési osztályának vezetője. 1946-ban Budapesten feleségül vette Nagy Erzsébetet, Nagy Imre lányát. 1948-ban ezredessé léptették elő. 1951 és 1954 között a népművelési miniszter első helyettese. 1954 novemberében a HNF alakuló kongresszusán főtitkárnak választották. 1955 elején leváltották, a Petőfi Irodalmi Múzeum igazgatójává nevezték ki. 1956 elején kizárták az MDP-ből. 1956. október 23-án részt vett a Losonczy Géza lakásán tartott megbeszélésen. Nagy Imrével együtt ment a Parlamentbe, és mellette maradt a következő napokban is. November 4-én a jugoszláv követségre menekült. A követséget november 22-én elhagyó Nagy Imrével és társaival együtt a szovjetek a romániai Snagovba szállították. 1957. április 14-én letartóztatták, a Nagy Imre és társai-perben a Legfelsőbb Bíróság 1958. június 15-én nyolc év börtönbüntetésre ítélte. 1960. április 1-jén amnesztiával szabadult. Szabadulása után a XIII. Kerületi Közért Vállalatnál tervelőadóként dolgozott. 1963-ban levéltáros lett a Pest Megyei Levéltárban, az országszerte kibontakozó helytörténeti krónikaíró-mozgalom egyik irányítója volt. 1968-ban szívrohamban halt meg.

Vásárhelyi Miklós
Vásárhelyi Miklós
Vásárhelyi Miklós (Fiume - ma: Rijeka, Horvátország, 1917 – Budapest, 2001.) Polgári családban született. Az érettségi után, 1936-1937-ben a római egyetemen, majd 1939 és 1942 között a Debreceni Tudományegyetem Jogtudományi Karán tanult. 1938-ban belépett a KMP-be, részt vett az ellenállási mozgalomban. 1938-tól 1941-ig az óbudai szociáldemokrata ifjúsági szervezet titkára. A háború alatt munkaszolgálatra hívták be, egy fegyvergyárban dolgozott. 1944-ben csatlakozott a fegyveres ellenálláshoz. 1945-ben aktívan bekapcsolódott az MKP munkájába. 1945-től a Szabadság, majd a Szabad Nép munkatársa. 1946-ban a Szabad Nép különtudósítója a párizsi béketárgyalásokon. 1950-ben rövid ideig a rádió igazgatója. 1951-től a Művelt Nép című lap felelős szerkesztője, majd 1952-től 1954-ig a Hungary-Vengrija című lap főszerkesztője. 1954 májusától a Minisztertanács Tájékoztatási Hivatalának elnökhelyettese. Nagy Imre legszűkebb politikai köréhez tartozott, a pártellenzék egyik legaktívabb irányítója volt. 1955 áprilisában Nagy Imrével együtt őt is leváltották. Szigorú pártmegrovásban részesült, mert 1955. május 27-én a Lapkiadó Vállalat párttaggyűlésén Gimes Miklóssal és Vásárhelyi Miklóssal követelték a magyar-jugoszláv viszony tisztázását és a Rajk-per felülvizsgálatát. 1955 októberében részt vett az írók és művészek MDP KV-hez intézett memorandumának a megfogalmazásában, amely a kulturális élet ellenőrzésének megszüntetését követelte. December 24-én kizárták a pártból. 1955-től a Művelt Nép Könyvkiadó könyvtárosa volt. 1956. november 1-jén a kormány sajtófőnökévé nevezték ki. November 4-én a jugoszláv követség katonai attaséjának a lakásán kapott menedéket. November 23-án, az addig a jugoszláv követségen tartózkodó Nagy Imre-csoporttal Romániába deportálták, 1957. április 10-én Snagovban letartóztatták, és Magyarországra szállították. 1958. június 15-én a Nagy Imre és társai-perben a Legfelsőbb Bíróság öt év börtönbüntetésre ítélte. 1960 áprilisában amnesztiával szabadult. 1961-től a Képzőművészeti Kiadó lektoraként dolgozott. 1964-ben elbocsátották állásából. 1972-ig egy építőipari ktsz anyagbeszerzője. 1965-től az Élet és Tudomány, majd 1972-től 1990-ig az MTA Irodalomtudományi Intézetének munkatársa, sajtótörténeti kutatásokkal foglalkozott. 1973-tól a Mafilm dramaturgja. 1979-ben aláírta a Charta '77 csehszlovákiai polgárjogi mozgalom bebörtönzött tagjaival szolidaritást vállaló nyilatkozatot. 1981-től részt vett a forradalom történetét tárgyaló másfél évig tartó illegális kerekasztal-beszélgetésen. 1983-84-ben fél évet a Columbia egyetemen töltött. 1984-től a Soros-alapítvány bizottságában Soros György személyes képviselője volt, 199től 1993-ig pedig az alapítvány alelnöke, majd 2001-ig elnöke. Előadást tartott az 1985-ös Monori Találkozón. 1986 decemberében Eörsi István lakásán rendezett illegális '56-os konferencia egyik szervezője és előadója. 1988-ban az Új Márciusi Front alapító tagja. 1988-ban a TIB egyik alapító tagja, 1992-ig elnöke, ebben a minőségében mondott beszédet 1989. június 16-án Nagy Imre és mártírtársainak temetésén. 1988-1989-ben részt vett a Szabad Kezdeményezések Hálózata, majd az SZDSZ megalakításában. 1990-től az SZDSZ Országos Tanácsának tagja, 1990-től 1994-ig országgyűlési képviselő volt.