A holokauszt nemzetközi emléknapja

1945. január 27-én szabadult fel Auschwitz-Birkenau. Az ENSZ Közgyűlése 2005. november 1-jei határozatával ezt a napot a holokauszt nemzetközi emléknapjává nyilvánította. Az évforduló alkalmából közlünk néhány dokumentumot a Blinken OSA gyűjteményéből.

A Blinken OSA 2014-ben szervezett "Csillagos házak"- programja keretében készült az alábbi hangfelvétel, melyen Krasznay (született Baradlai) Erzsébet mesélt arról, hogyan élte át a háborút keresztényként a Hajós utca 13-15. alatti csillagos házban.

Egy "svéd menlevél" 1944-ből:

Egy másik visszaemlékezés az 1944-es eseményekre: idézet Neufeld Róbert regényéből (”Ahol a földek sírtak” – Där åkrarna grät). A könyv a Neufeld család 1956 novemberi disszidálásának pontos leírását tartalmazza, de a cselekmény visszapillantásokat is tartalmaz az 1944-ben átélt szörnyűségekre, többek között a Népszinház utca 59. alatti csillagos házban  eltöltött időre. 

"Kezdtem egy kicsit megérteni, hogy mi is folyik. Mi a háború, kik a németek és kik azok akik a németek parancsait végrehajtják. Nem a részleteket értettem ebben, csak azt, hogy van egy háború, meg azt, hogy ki kicsoda. Ezekbe bepillantást főképpen nagypapa és nagymama halkan lefolytatott beszélgetéseiből tudtam meg. Átmentek ugyan egy másik szobába, hogy ne halljam mit beszélnek, de nem lehetett elkerülni. Sokat nem értettem a mondottakból, de annyit igen, hogy nagyon féltek.

November elején parancsot kaptunk, hogy hagyjuk el a Hernád utcai otthonunkat. Apu akkor már régen nem volt velünk. Nem tudtuk hol van, az utolsó levele vagy egy esztendeje jött, 109/37 állt rajta, az volt a munkaszolgálatos század címe, mondta Anyu. Amikor Apu bevonult, Anyu vette át a munkáját a Korona kenyérgyárnál, de ennek 1944 őszén vége szakadt, anyut a gyár nem tudta tovább foglalkoztatni.

Néhány héttel a kiköltöztetésünk előtt, október 15-én a korábban eldugott rádiónkon hallgattuk Horthy Miklós proklamációját. Én nem tudtam mit jelent az a szó, de amikor rákérdeztem, Anyu leintett. Nagyon feszülten hallgatta a rádiót. A beszéd után ő is és nagynéném, Ilonka is sírva fakadt és ölelgették egymást. Vége a háborúnak, mondták lelkendezve, a németek ki fognak vonulni a országból. Nem úgy lett.

Amikor a parancs megjött, hogy költöznünk kell, Anyu lovat és kocsit kapott kölcsön a Korona pékségtől, arra rakta fel az ingóságokat, azon mentünk át a Népszinház utcába, az 59-es házba, ami a Teleki tér sarkán állt. Anyu fogta a gyeplőt, mi többiek meg összehúzódtunk a bakon, meg a bak mögött.

A ház kapujára egy nagy, sárga "magén Dávid" (a héber kifejezés a Dávid-csillagra utal, bár szó szerinti jelentése "Dávid pajzsa") volt felszegelve. Olyan mint amilyet mi viseltünk a kabátunkon, csak sokkal nagyobb. Egy csillagos ház, mondta Anyu mérgesen. A házban már sokan voltak, sokkal többen, mint a Hernád utcai házban. Egy szobát kaptunk a második emeleten. Amíg Anyuék behordták azt a keveset amit magunkkal hoztunk, én kimentem a gangra. Egyik, másik lakás előtt a rácsnál álltak a lakók és nézték az újonnan érkezetteket. A gang körülfutotta az emeletet és én körbementem rajta. Az egyik lakás bejárata fölött egy kis táblát láttam, rajta felirattal, ”Itt nem laknak zsidók”. Olvasni már tudtam, a táblát el tudtam olvasni. Két ilyen lakást láttam, ezzel a felirattal a bejárat felett. Az egyikben az Andrádiék laktak, a másikban a Keresztényék. A nevük kis réztáblákon állt az ajtón, csak nem felül, hanem a szokott helyen. Később, amikor már minden lakásba beköltöztek és mindenki elhelyezkedett, mind a két lakásból jöttek ki gyerekek és mi játszottunk is egymással.

A házban különben szigorú fegyelem uralkodott. Volt valaki, akit házparancsnoknak hívtak. A földszinten lakott, egy pár lépcsőn kellett felmenni, ha az ember be akart kopogni az ajtaján. A házparancsnok nem volt zsidó. Erőszakos, rettenetes ember, mondta Anyu Ilonka nénémnek. Nem is egyszer hallottam őt ezt mondani. Annak az embernek nagy hatalma volt. Úgy jött-ment a házban, ahogy akart. Benyitott ide is, meg oda is, turkált a dolgok között, volt, hogy még a szegényes ételt is megnézte. És ha mondott valamit, annak úgy kellett Lennie. A minket, zsidókat illető parancsait szinte minden másnap kapta valahonnan, de neki nem kellett bevárnia, hogy parancs jöjjön, sokszor a saját parancsait osztogatta. És azoknak pont úgy kellett engedelmeskednünk, mint a hatóság parancsainak. Mindig azzal fenyegette a lakókat, hogy aki nem engedelmeskedik vagy kihágást követ el, azt azonnal feljelenti. Amikor valami új parancs érkezett, kiállt az udvarra. A lakásának az ajtaja mellett egy darab rozsdás vasgerenda lógott, azt verte egy hosszú ideig, addig amíg mindenki kijött a lakásából. Aztán felolvasta az új parancsot és ismét figyelmeztette a lakókat a parancs betartására, ”Minden szükséges lépést megteszek azok ellen akik nem engedelmeskednek”. Mindig így fejezte be.

A házban folyt az élet. Túl sokan laktak benne, mégsem emlékszem, hogy nagyobb problémák adódtak volna. Később, érett fejjel rájöttem, hogy valószínűleg az állandó félelem volt az, ami féken tartotta az érzelmeket. Hogy mi hogyan tudtunk elférni abban az egyetlen szobában, ott a második emeleten, máig sem tudom.

A háború egyre közelebb jött. Nem sokkal azután, hogy mi beköltöztünk az 59-be, elkezdődtek a komolyabb bombázások. Majdnem minden nap le kellett menni a pincébe, volt úgy, hogy kétszer is. Én legtöbbször beültem nagyapa ölébe, kedvenc könyvemmel, a Pinokkióval a kezemben. Néha kialudt a villany pár percig, amikor egy-egy bomba túl közel talált leesni.

Egy nap, valamikor november vége felé lehetett, a nyilasok berontottak a házba. Én éppen az egyik nem zsidó pajtásommal játszottam. A nyilasok lehettek talán nyolcan vagy tizen, ordítoztak, üvöltöttek, rohantak emeletről emeletre. Mindenkit beparancsoltak a lakásukba. Anyu kiszaladt értem a gangra, bevitt magával és becsukta az ajtót. Leültünk. Anyu, Ilona néném és én az ágyra, nagypapa meg az egyetlen székre. Vártunk. Láttam Anyun és Ilonkán, hogy nagyon félnek. Nagypapán nem láttam semmi jelét a félelemnek, sőt, ő mondott egy pár nyugtató szót a lányainak. Ilonka odaállt az ablakhoz, és a függöny mögül kikandikált. Hirtelen megfordult és megint leült. Röviddel később dörömböltek az ajtón. Az ajtó kinyílt, két nyilas jött be rajta, egy fiatal és egy idősebb. Egyszerű civil ruhát viseltek, a puskájuk tusa fényesre volt polírozva. Karszalag volt a karjukon, rajta a nyilaskereszt. A fiatalabb, szőke, megtermett figura, szúrós szemmel méregetett minket. Beállt az ajtóban, terpeszállásban, a puskával a kezében, szinte lövésre készen. Az idősebb, apró termetű szótlan ember, benézett a szekrénybe, az ágy alá, az asztalon felemelte a fazék fedelét, belenézett, aztán megállt az egyetlen kép előtt ami a falon lógott, Anyu és Apu esküvői képe előtt, amelyen Anyu hófehér, hosszú esküvői ruhát, Apu pedig bonjourt és fehér csokornyakkendőt viselt. Odafordult hozzánk.

- Ez maga, ezen a képen?

- Igen. - mondta anyu.  - És az uram. Ő munkaszolgálatos. - Anyu hangja remegett amikor a nyilassal szembenézett, és ezt mondta neki.

- Na jó. Maga most velünk jön. - És nagypapára mutatott a puskával. - Szedjen össze pár napra való alsóneműt, szappant, meg ami ételt elvihet. De iparkodjon, hallja! Aztán felénk fordult. Maguk meg itt maradnak. És meg ne mrjenek mozdulni! Megértették? -

- Igen, megértettük. Segíthetek az apámnak? - A nyilas bólintott, Anyu felugrott, s máris kezdett csomagolni.

Egy perc alatt készen is volt. Nagypapa odajött hozzám, megcsókolta a homlokomat, aztán átölelte a két lányát és elbúcsúzott tőlük. Nyugodtnak nézett ki, még egy kis mosoly is kiült az arcára amint a két nyilas között az ajtó felé ment. Anyu kezébe temette az arcát és hangosan sírni kezdett. Ennek láttán én is sírni kezdtem. Ilonka néném nem sírt, ő csak fogta Nagypapa karját és csak akkor engedte el, amikor a fiatalabbik nyilas lerántotta róla. Az aztán hátbalökte nagyapát és kituszkolta az ajtón. Mikor nagypapa már kint volt a gangon, a nyilas megfordult. Mosolygott rám, és én azt hittem, hogy majd mond valami vigasztalót. De nem olyat mondott, hanem azt, hogy ”Meg ne mozdulj!”

Ezt értettem. Anyu erősen magához szorított és még hangosabban felsírt. Mi ülve maradtunk, úgy, ahogyan azt a nyilas megparancsolta. Anyu csak sírt tovább, Ilonka néném pedig elővette a cigarrettatöltőjét és kezdte csinálni vele a szokott teendőket. Kinyitotta a fedelét, töltött bele dohányt, aztán a csövére húzta azt a Diadal kettes hülznit, amit mindig használt. Ő sokkal nyugodtabb volt mint Anyu, de hát ő sokkal idősebb is volt nála.

Ültünk az ágy szélén és vártunk. Egyszer csak lövések hallatszottak, több sorozat egymás után. Amikor ezt meghallottuk Anyu nagyot sikoltott, és most Ilonka sem volt már olyan nyugodt. Az arca egyszerre kréta fehér lett, leejtette a cigarettatöltőt, átkarolta Anyut és lehajtotta a fejét a vállára. Láttam, hogy ő is sír. Így ment el sok perc. Aztán egyszerre csak berontott két másik nyilas puskával. Ránk ordítottak.

- Ki innen! Ki innen! Gyerünk, gyerünk!

És kituszkoltak mindnyájunkat a lakásból, egészen le az udvarra. Hamarosan ott állt mindenki. A nyilasok elállták a kapu felé vezető kijáratot de hárman közülük fentről néztek le ránk, az első emeleti gangról. Puskájukat ránk fogták és hol ide, hol oda céloztak velük. Én néztem rájuk, miközben anyu még jobban magához szorított. Az egyik nyilas rámfogta a puskáját, és sokáig rám is nézett. Nevetett és rámkiáltott.

- Megállj csibe, megdöglesz!- kiáltotta, mire Anyu megint sírógörcsöt kapott. A nyilas nagyot nevetett és oldalba bökte a mellette álló másik nyilast. Egyszercsak megint ránk üvöltöttek a nyilasok és kezdtek mindenkit kituszkolni a kapu felé. A lépcsőházban iszonyú szag csapott meg, azonnal elhánytam magam. Mikor kifordultunk a pár lépcső felé ami a kapuhoz vezetett, akkor láttam meg az hullákat. Ott feküdtek véresen, mindenfelé és mindenféle, elképzelhetetlen pózban. Anyu rám borította a kabátja szárnyát és szinte futott velem a kapu felé. Közben egyre csak azt hajtogatta, ”szegény Papa, szegény Papa”. Az egyik idős lakó, Fagott néni, mellettünk futott és sikítva mondogatta ”a fiam volt, a fiam volt. Kint volt a bele neki, kint volt a bele neki”. Valaki csitította, hogy nem a fia volt hanem valaki más de Fagott nénit nem lehetett lecsendesíteni. Ő csak folytatta ugyanúgy.

A Népszinház utcáról kiajtottak bennünket az Alföldi utcába. Ott már más házakból is álltak lakók. Az úttesten egy tank állt. Az ágyú csöve éppen emelkedett. Kisvártatva lövést adott le, a szörnyű dördüléstől majdnem megsüketültem. A lövés egy erkélyt talált el a szembeeső népszinházutcai házon és nagy porfelhőt vert fel. Két nyilas futott végig a soron üvöltve. -Fel a kezekkel, fel a kezekkel! Egészen Sztalinig! - Odahajolt hozzám. -Hallod? Egészen Sztalinig!- Én feltettem a kezeimet, de a karjaim hamarosan elfáradtak, és akkor Anyu tartotta fel a kezemet. Hol az egyiket, hol a másikat.

A tank megint leadott egy lövést, és most a másik fülem is bedugult. Sírvafakadtam. Anyu mondott valamit de én azt nem hallottam. Később visszatereltek bennünket a házba. Addig a holttesteket elvitték, mert a ház előtt és a kapualjben már csak a vértócsákat lehetett látni. Befelé menet Anyu már nem takart el a kabátjával. Már nem volt ereje rá, gondoltam. A lépcsőházi vérszagtól megint elhánytam magam. Anyu tartotta a homlokomat amíg a roham elmúlt, aztán felvezetett a lakásba.

Nem emlékszem, hogy aztán mikor volt, de valamivel később kivezényeltek mindannyiunkat a zuglói KISOK-pályára. Ott elválasztottak Anyutól, onnan Nagymamával mentem aztán a gettóba.

Ilonka nénémet is hozzánk sorolták be, de ő megkérte a nyilast, hogy engedje meg, hogy együtt mehessen a húgával. Így aztán mind a ketten Bergen-Belsenben kötöttek ki, onnan meg a felszabadulás után Svédországban."

"Apám tönkrement a munkaszolgálatban de '45 májusában mégis sikerült neki hazajönni. Az őszre felépült és el tudott kezdeni dolgozni mint kenyérkihordó, a nyolcadik kerületben, egy József utcai sütödénél. Anyuról nem tudtunk semmit, ő sem rólunk. De valamikor '46 tavaszán Apu megtalálta a nevét egy névsoron, amit a Vöröskereszt közölt le az újságokban. Így tudtuk meg, hogy túlélte a borzalmakat. Ők kezdtek aztán levelezni. Anyu akarta, hogy mi menjünk ki Svédországba, de Apu maradni akart. Ezért Anyu '47 novemberében hazajött. Ezt nagyon megbánta. 1949-ben megszülte öcsémet, Istvánt, és hét évvel később teljesült az álma és visszamehetett Svédországba. Az egész család kiment, 1956. december 10-én érkeztünk. Apu 1985-ben meghalt, Anyu 2011-ben követte. Öcsém, István, most 66 éves, a SAS légicég egyik igazgatójaként ment nyugdijba, én magam 31 éve saját hitelminősítő céget vezetek. Még mindig dolgozom. Stockholm, 2016. május 21., Neufeld Róbert"