„Do it today – Tomorrow it may be illegal!” - PSZR elveszett rövidfilmje az illegális nyomtatás folyamatáról

„Amíg van harisnya, ablakkeret és szabad gondolat, a független sajtót elnémítani nem lehet” – ez a szlogen állt az Uraim! című rövidfilm utolsó képkockáján, amelyet Pálinkás Szűcs Róbert a Balázs Béla Stúdióban készített 1988-ban, s amely a cenzúrázatlan (ún. szamizdat) anyagok előállításának egyik jellegzetes módját mutatta be. A szamizdatok kultúrája, amely a szocialista országokban a hivatalos állami könyv- és folyóirat-kiadás monopóliumával szemben jött létre, Magyarországon a lengyel ellenzék segítségével erősödött meg az 1980-as években. Nem véletlenül – Lengyelországban ugyanis a földalatti könyv- és folyóirat-kiadás rendkívüli méreteket öltött, amelyet jól mutat azoknak az anyagoknak a sokasága, amelyeket a Szabad Európa Rádió gyűjtött, s amelyek a Blinken OSA Archívum gyűjteményében ma is megtalálhatók.

A rövidfilm zárlataként szereplő szlogen a lengyel ellenzéktől importált ún. „ramka” technikára vonatkozott, amely – ablakkeretből és harisnyából könnyen megépíthető szerkezet lévén – demokratikus, mindenki számára elérhető nyomtatási formát jelentett a szocialista országokban. Pálinkás Szűcs rövidfilmje is azt a tapasztalatot közvetítette, amelyre a lengyel ellenzékkel való kapcsolat kialakításában döntő szerepet játszó Haraszti Miklós felhívta a figyelmet: „Vannak időszakok, amikor a rendőrség ráveti magát a burjánzó szamizdatra. De a ramkát nem lehet kiirtani. A ramka maga a sajtószabadság, habár kétségtelen, hogy a kiadónak nyomdafestéktől foltos az ujja, amikor fityiszt mutat a rendszernek.”

Az 1970-es évek végétől a lengyel ellenzék nagy találmánya, a ramka a szitanyomás egy formájaként forradalmasította a cenzúrázatlan iratok sokszorosítását és terjesztését. Milyen műveleteket foglalt magában a „ramkázás”? Először is, a ramkával való nyomtatáshoz nélkülözhetetlen volt egy írógép, amelynek segítségével a nyomatmintát el lehetett készíteni. Az írógépbe egyrészt géppapír helyett stencilpapírt kellett fűzni, másrészt az írógép festékszalagját el kellett távolítani, hogy a betűfejek ne festéknyomot hagyjanak a papíron, hanem kilyukasszák a stencilpapír viaszrétegét. Maga a ramka egy fakeretből és egy arra felfeszített szövetből állt, amelyre felragasztották a stencilpapírt (amely a kilyukasztgatott pontokon immáron áteresztette a festéket) – míg a fakeret alá került a nyomtatáshoz használt szívópapír. A fakeretet a papírra hajtva és a festéket a szitán és a stencilpapíron átnyomva már kész is volt a nyomat. A több ezer nyomatot produkáló ramka előnyei közé tartozott, hogy nem használt áramot, a technika könnyen elsajátítható volt, javítása nem igényelt speciális szakértelmet, a szerkezetet pedig hamar el lehetett tüntetni. A ramka hátrányaként róható fel azonban, hogy rendkívül kemény és időigényes fizikai munkát jelentett, amely többek közreműködését igényelte. (Ezt jelzi, hogy a Magyarországon az egyik első szita eljárással készülő kiadvány, Petri György Örökhétfő című szamizdat verseskötetének nyomtatása során több mint 78 ezer alkalommal [940 példány x 83 oldal] kellett verejtékes munkával fel- és lehajtani a szitakeretet – a köteten három műszakban, napokon keresztül dolgoztak.)

Pálinkás Szűcs Róbert – aki az Inconnu független művészcsoport tagjaként maga is tevékeny szerepet vállalt az 1980-as évek második nyilvánosságában – a résztvevő és a bennfentes hitelességével mutatta be az illegális nyomtatás folyamatát. A forgatókönyv huszonegy megfilmesített jelenete klipszerű vágásokkal kíséri végig az illegális nyomtatáshoz szükséges alapanyagok útját, és mutatja be a szamizdatkészítés jellegzetes szereplőit. A különböző helyszínek és közreműködők között „lóugrásban” előre haladó történet végére a szerteágazó útvonalak egy pontban futnak össze: a szükséges anyagok – a stencilpapír, az ablakkeret, a harisnya, a festék és a papír – egy konspirált lakásba érkeznek, ahol a két nyomdász, „Printer” (Pálinkás Szűts Róbert) és „Munkatárs” (Rajk László) megkezdhetik a sokszorosítás munkáját.

Vizsgáljuk meg a forgatókönyv két főszereplőjét, majd kövessük visszafelé a történéseket! A főszereplő, „Printer” végig anonimitásban marad, „arcát sohasem látjuk”, „azonosítását csak ruházata, kiegészítői illetve a rá jellemző mozdulatsorok (pl. rágyújtás) teszik lehetővé a nézők számára”. „Munkatársról” sem tudunk meg sokkal többet. Annyi biztos, hogy kettős életet él: míg otthon látszólag a fogyasztói szocializmus világába merülve néz tévét családjával, addig kamrájában papírt és festéket rejteget a befőttek mögött, s szabadidejében kapható egy kis illegális munkára. „Printer” és „Munkatárs” a tömegközlekedési járműveket váltogatva, az esetleges követőket lerázva, két ellenkező irányból közelítik meg a nyomtatás tényleges helyszínét. Körültekintő gyanakvásuk nem alaptalan, ugyanis az egyik korábbi jelenetben felbukkanó „Turista” – aki nem annyira a város látványosságai iránt érdeklődik, mint inkább az egyik gyanús közreműködőről készít polaroid képeket – nyilvánvalóan az állambiztonság ügynöke.

Míg „Munkatárs” otthonról közelíti meg a konspirált helyszínt, addig „Printer” az ún. „Bázisról” érkezik. Ez utóbbi az az ideiglenes, közbülső helyszín, ahol „Printer” feltűnés nélkül igyekszik összegyűjteni a nyomtatáshoz szükséges további alapanyagokat. Míg a konspirált lakás elhelyezkedéséről „Printeren” és „Munkatárson” kívül más szereplőnek nincs tudomása, addig a „Bázis” címe felfedhető: ide érkezik levél formájában a „Titkárnő” (Marosvölgyi Judit) által gépelt stencilpapír, és itt keresi fel „Printert” „Punk” (Deák Zsolt) is az ablakkerettel. A munkaidőben ellenzéki tevékenységet végző „Titkárnő” jellegzetes figura: a „Főnök” (Sulyok Miklós) pásztorórája alatt, az irodában gépeli feketemunkában stencilpapírra a korábban kapott szöveget. A társadalom peremén élő, dinnyét lopó „Punk” pedig a ramka szerkezethez szükséges ablakkeret eljuttatását vállalja a megfelelő címre, szolgálataiért cserébe pedig megelégszik egy öngyújtóval.

Az illegális nyomtatáshoz tehát több, egymással laza kapcsolatban álló szereplő közreműködése volt szükséges. E hálózatban a szereplők döntő többsége egyáltalán nem ismerte a többi közreműködőt, munkájuk egy jól körülhatárolt feladatot magában foglalva, áttételeken keresztül illeszkedett a cenzúrázatlan iratok előállításának tágabb folyamatába. Ebben az értelemben tényleges főszereplőről nem is beszélhetünk, hiszen mindegyik közreműködő szerepe nélkülözhetetlen volt a folyamatban, bár a különböző szerepek – mint a gépíró, a festékbeszerző, a nyomdász stb. – más-más stratégiákat és képességeket követeltek meg.

A nyomtatás folyamatához kapcsolódó legfontosabb stratégiának a konspiráció tekinthető, amely a rövidfilmben is hangsúlyosan van jelen. „Printer” vonásai, amelyek a többi szereplővel szemben homályban maradtak; a nyomtatás konspirált helyszíne, amelyről csak a két nyomdász tudott; valamint a személyi követők lerázásának műveletei egyaránt hangsúlyozták, hogy a cenzúrázatlan anyagok előállításának, terjesztésének és fogyasztásának műveletei közül a nyomtatás volt a legkörülményesebben előkészítendő és legnagyobb óvatosságra intő tevékenység. Az illegális nyomdászmesterséghez kétségkívül a körültekintés, a gyanakvás, az álcázás és a nyomok eltüntetésének képessége volt a belépő, a nyomtatás folyamatát szigorú konspirációs intézkedésekkel kellett megvédeni az állami repressziótól. 

A szamizdatok terjesztését, az olvasóközönséggel való kapcsolattartást azonban értelemszerűen nem lehetett megoldani a konspiráció elszigeteltségében. Ezt az ellentmondást igyekezett feloldani az a lengyel modell, amely szerint az ellenzéki tevékenységet nyílt és konspiratív részre kell felosztani – s amelynek elvét a Lengyelországba látogató magyar ellenzékiek is átvették. Hasonló stratégiát követett a budapesti szamizdatárusító helyként 1981 és 1983 között működő Rajk butik, valamint a Beszélő című szamizdat folyóirat is. A Blinken OSA Archívumban például megtalálható a Beszélő felépítésének sematikus rajza, amelyen jól látható az elkülönülés a tevékenységüket nyíltan (nevükkel és lakcímükkel) vállaló szerkesztőség és a konspiratív módon szervezett nyomtató és elosztó hálózat között. A kettő között csupán egy összekötő személy tartotta a kapcsolatot, a szerkesztőségnek sem az nyomdászok kilétéről, sem a nyomtatás helyszínéről nem volt tudomása. A nyilvánosság képes volt megvédeni a hírnévvel rendelkező szereplőket a komoly állami repressziótól, míg a konspiráció azokat védte, akik a nélkülözhetetlen háttértevékenységet vállalták. Ezt a felosztást tükrözte a magyar állambiztonsági és rendőri szervek ténykedése is, amely Varga László másfél évtizedes kutatómunkájának köszönhetően ugyancsak kutatható az Archívum anyagai között. Az állambiztonság alapvetően nem arra törekedett, hogy a nyilvánosság védelmébe kapaszkodó ismert ellenzékieket elkapja, hanem arra, hogy a háttérben meghúzódó anonim közreműködőket tetten érje. Ez a megosztott struktúra volt a biztosítéka annak, hogy a Beszélő minden rendőri zaklatás ellenére képes volt fennmaradni az 1980-as években.

Pálinkás Szűcs Róbert rövidfilmjének forgatókönyve a nyomtatás folyamatáról így integrálható a szamizdatkiadással kapcsolatos stratégiák közé, amelyek kutatásához az OSA archívuma – mint fentebb láttuk – kiváló további forrásokkal szolgál. Az Uraim! a játék- és a dokumentumfilm ötvözésével vezeti vissza a nézőt – jobban mondva az olvasót – a nyolcvanas évek underground kultúrájába, bepillantást engedve a kulturális ellenállás egyik jellegzetes és nem éppen veszélytelen formájába.

És ki tudja, még az is elképzelhető, hogy egyszer maga a felvétel is előkerül…