“Elmondani a rettenetes igazságot” -- Vaszilij Grosszman / “To tell the terrible truth” -- Vasily Grossman

Grosszman Schwerinben, 1945.
Vaszilij Grosszman (1905-1964) orosz író volt, s a második világháború alatt a Vörös Hadsereg központi lapjának, a Vörös Csillagnak a népszerű haditudósítója, akit háborús érdemeiért kitüntettek. Több mint ezer napon át tudósított a frontról, hol a kurszki csatából, hol Sztálingrád ostromáról; Moszkvától Berlinig kísérte a csapatokat.

1941-ben édesanyját az ukrajnai Bergyicsevben meggyilkolták a német megszállók. Hatalmas regényeposzának, a 2. világháborúban játszódó Élet és sorsnak egyik legmegrázóbb része az a búcsúlevél, amit a bergyicsevi gettóban a halálára készülő Anna ír a fiának -- egy búcsúlevél, amilyet Grosszman soha nem kaphatott a saját anyjától, hiszen hónapokig még azt sem tudta, hogy a nagymamával élő lánya túlélte a mészárlást. A regénynek ez az epizódja meghallgatható angolul a BBC Radio 4 adaptációjában is:

Anyja halála ösztönözte arra Grosszmant, hogy a holokauszt egyik legelső krónikásává váljon. 1944-es, ‘A treblinkai pokol’ című cikkét azután írta, hogy a koncentrációs tábort felszabadító szovjet csapatokkal mint első szemtanú újságíró léphette át a tábor küszöbét; ezt a beszámolót aztán a nürnbergi perben tanúvallomásként használták fel.

Több éven át tartó munka eredménye volt az a dokumentumkötet, amit Ilja Ehrenburggal közösen szerkesztett: “Az orosz zsidók fekete könyve” (Chernaia kniga o zlodeiiskom povsemestnom ubiistve evreev…) Még folyt a háború, amikor maga Einstein kezdeményezte ennek a gyűjteménynek az összeállítását, s a szerkesztők az egyre inkább erősödő antiszemitizmus légkörében gyűjtötték össze a túlélők beszámolóit (vagy a meggyilkoltak utolsó leveleit) a német megszállóknak a szovjet zsidók ellen elkövetett gaztetteiről. A bergyicsevi fejezetet Grosszman írta, szülőfaluja lakosainak beszámolóira alapozva. Összehasonlítva ezeket a tanúvallomásokat a regénybeli fiktív búcsúlevéllel, hátborzongató párhuzamokat találunk: az Élet és sors búcsúlevelének legapróbb mozzanatai is valós tényeken alapulnak, mintha benne Grossman saját anyjának halálát rekonstruálta volna. (Pl. a fiatalokat “krumplit ásni” viszik el, amikor megásatják velük saját és övéik sírját.)

A párt propagandaosztályának vezetője, egy bizonyos Alekszandrov azonban feljelentéssel felérő jelentést írt Zsdanovnak, miszerint a dokumentumkötet gondolatisága azt sugallja, mintha a németek csakis a zsidókat fosztották volna ki és gyilkolták volna le, s így a szovjet nép szenvedései eltörpülnek. A jelentéstől nem függetlenül 1948-ban a hatóság a nyomdában fellelhető valamennyi kinyomtatott példányt megsemmisítette, még a fémből készült nyomólemezeket is összetörték. 1952 augusztusában pedig Sztálin utasítására a Zsidó Antifasiszta Bizottság valamennyi tagját kivégezték, akik ehhez a kötethez dokumentumokat és tanúvallomásokat szolgáltattak. -- A kötet külföldön jelenhetett meg először, 1980-ban Jeruzsálemben, jóval a szerzők halála után. Az alapjául szolgáló 27 kötetnyi dokumentum 1989 óta kutatható az Orosz Állami Levéltárban (GARF). Az 1945-ben legépelt levéltári dokumentumok módszeres cenzúrázást tükröznek: piros és kék ceruzával van kihúzva minden olyan utalás, amely a helyi lakosság nácikkal való kollaborálására vagy antiszemitizmusára vonatkozik, s amely így eleve a bezúzott kötetbe sem kerülhetett be. A birtokunkban lévő kiadásban pótolták ezeket a cenzúrázott részeket.

1961 februárjában a KGB rajtaütésszerűen átkutatta Grosszman lakását, és mindazokat a szerkesztőségeket, ahová fő művének, a 10 éven át írt Élet és sorsnak a kéziratát elküldte. Minden gépiratot és vázlatot megsemmisítettek, Mihail Szuszlov főideológus pedig közölte a szerzővel, hogy a következő kétszáz évben esély sem lesz a regény kiadására. Ezután a KGB szoros megfigyelés alá vonta, s Grosszman három évvel regénye elkobzása után meghalt rákban -- ennek a műnek a megjelenését sem érhette meg. Bár mindenki úgy tudta, a regény kézirata vagy elveszett vagy elégették, húsz év elteltével Grosszman barátai az addig rejtegetett utolsó teljes kéziratot mikrofilmre vették és kicsempészték Nyugatra. Az OSA könyvtárában ez a Svájcban megjelent, első orosz nyelvű kiadás található, amit annak idején a Szabadság Rádió könyvtárosai szereztek be. A kötet tipikus “tamizdat” formátumú: alig 600 oldalon, a lehető legapróbb betűvel szedték, hogy a kinyomtatott kéziratot könnyebben lehessen könyvalakban visszacsempészni a vasfüggöny mögé, és persze takarékossági megfontolásokból is. (Összehasonlításképp: a normál angol nyelvű változat 900, a magyar fordítás csaknem 1100 oldalon jelent meg.) Amerikában és Európában hamarosan bestseller vált a könyvből; a Szovjetunióban még nyolc évet kellett arra várni, hogy a Gorbacsov meghirdette glasznoszty idején egy rövidített változata megjelenhessen.

Grosszman írásait nem csak az orosz irodalom rajongói veszik kézbe; avatott nyugati történészek egyedülálló történeti dokumentumokként tartják számon őket. A Panta rhei című utolsó könyvének azt a fejezetét, amely az ukrajnai éhínségről, a Holodomorról szól, Robert Conquest vagy Anne Applebaum is történeti forrásként használta fel; Antony Beevor angol hadtörténész pedig, aki Booker díjas könyvet írt a sztálingrádi csatáról, Grosszman haditudósítói jegyzeteit szerkesztette össze és adta ki “Writer in war” (Író háborúban) címmel.

 

Grossman in Schwerin, 1945.
Grossman in Schwerin, 1945.
Vasily Grossman (1905-1964) was a Russian writer and a decorated, famous war correspondent for the central military newspaper of the Red Army ‘Red Star’ during WWII. He spent more than 1000 days at the front, reported from the battles of Moscow, Kursk, Stalingrad and Berlin.

In 1941 his mother was killed by the Nazis in the Ukrainian village Berdichev. The farewell letter Anna wrote to his son from the ghetto of Berdichev is one of the most gripping parts of Grossman’s huge epic novel on World War II entitled Life and Fate. Grossman himself never received any such letter from his mother; for months he did not even know that his daughter, then living with her grandmother, survived the massacre in Berdichev. Here you can hear the letter in BBC Radio 4 adaptation of the novel.

His mother’s death prompted Grossman to become an early chronicler of the Holocaust. One of the first accounts of the genocide, his 1944 article “The Hell of Treblinka” was used as evidence in Nuremberg as he was the first journalist-eyewitness to enter the Treblinka concentration camp liberated by Soviet troops.

Together with Ilya Ehrenburg, Grossman also edited a volume of documents entitled the “Black book of Russian Jewry” (Chernaia kniga o zlodeiiskom povsemestnom ubiistve evreev…) which was the first documentation of the genocide on Soviet citizens of Jewish ancestry by the Nazis. The idea to compile a volume of evidence was first raised by Einstein when the war was not yet over. In an increasingly anti-Semitic atmosphere, the editors collected survivors’ accounts, last letters of the perished about the heinous crimes the German occupiers committed against the Jews in the Soviet Union. The chapter on Berdichev was written by Grossman based on testimonies of people of his native town. Comparing the testimonies in The Black Book and the fictitious farewell letter in the novel reveals haunting similarities of details (youngsters were told they were needed to “dig up potatoes” but what they did dig was their own and their families’ mass grave).

However, head of the propaganda department of the party, a certain Aleksandrov, wrote a denunciatory report to Zhdanov saying that the apparent purpose of the book was to convey the idea that the Germans robbed and killed only the Jews, belittling the suffering of the Soviet people. As a result, all the copies, even the metallic printing plates were destroyed in 1948 by the authorities. The members of the Jewish Anti-Fascist Committee, who contributed to the book with documents and testimonies were all executed in August 1952 at Stalin’s command. The Black Book first appeared in Jerusalem in 1989, well after the death of authors. The 27 volumes of documents on which the book was based are open for research in the Russian State Archives since 1989. The pages typed up in 1945 show thorough censoring: all reference to anti-Semitism and collaboration of local people with the Nazis are crossed out in red and blue pencil, and were banned from the later destroyed book. OSA has a copy of a later publication where the deleted sections were restored.

In February 1961 the KGB raided Grossman’s apartment as well as the editorial offices where he had submitted the manuscript of his main work, Life and Fate, which he wrote for 10 years. All typescripts and drafts were seized and the author was told by Mikhail Suslov, the party’s chief ideologue, that his novel would not let be out for at least 200 years. Thereafter Grossman lived under the KGB’s surveillance and died of cancer three years after his book was confiscated. The manuscript was believed to have been lost or destroyed by the authorities, but his friends preserved a final version of the novel for two decades. It was smuggled to the West on microfilm, where it first appeared in 1980 -- the OSA Library has a copy of that Swiss edition, originally obtained by Radio Liberty. The volume is a typical “tamizdat”: the text was squeezed onto 600 pages, printed in the smallest possible letters to facilitate smuggling the compact copies back behind the Iron Curtain; naturally, printing costs must have played a role too. (For the sake of comparison, the standard English translation is 900 pages, while the Hungarian is nearly 1100.) The novel soon became a bestseller, and eight years later a shortened version was published in the Soviet Union during the so called glasnost period.

Grossman’s writings have attracted attention from scholars, and are recognized as a valuable historical source -- Robert Conquest or Anne Applebaum used the chapter of Grossman’s last book “Everything flows” depicting Ukraine’s famine as a historical document; the English military historian Antony Beevor, author of the Booker Prize work on Stalingrad, edited his war diary “Writer in War”.

Irodalom/Literature:
Alexandra Popoff: Vasily Grossman and the Soviet century. Yale UP, 2019.
Vaszilij Grosszman: Élet és sors . Budapest, Európa, 2013. Utószó/Afterword by Hetényi Zsuzsa