Tisza Istvánnak nem volt saját vasútja

Majtényi Lászlónak az OSA Centrális Galéria “A köztársaság ábrándja’ című kiállításának  a megnyitóján 2018. november 16-án elmondott beszédének leírt változata. A kiállítás 2019. március 3-ig látogatható.

 

 

 A köztársasági hagyomány és a mai helyzet

  

"Ezen a kiállításon a köztársaság fogalmának tartalma és a köztársaság aktuális hiánya felesel egymásnak, és ezt remekül oldotta meg a kiállítás kurátora, Mink András, azaz teljesen egyetértek a koncepcióval. Egyetlen apró kifogásom lenne csak talán: ez a kifogás pedig az “ábránd” szó a kiállítás címében. Szerintem ugyanis a köztársaság valósága itt van közöttünk. Nem igaz most, a 21. században, hogy aki magyar köztársaságról beszél, az valamilyen ábrándképet kerget. Hiszen a köztársaság itt van velünk, nem elérhetetlen ábránd, hanem a valóság pillanatnyilag hiányzó darabja.

A köztársasági gondolat, a köztársaságok megalapítása mindig a szabadságvágy eredménye volt az európai történelemben. Ugyanakkor igaz az is, hogy a szabadságot nem feltétlenül a köztársaság hozza el. Arra itt most nincs tér, hogy a monarchikus kulisszák fenntartásával működő demokráciák előnyeiről és hátrányairól beszéljünk. Az viszont biztos, hogy Magyarországon a szabadság gondolata kizárólag a köztársaság eszméjével összekapcsolva eleven.

Ha történelmi perspektívában gondolkodunk, a köztársaság karnyújtásnyira van tőlünk. Én itt ma nem vagyok hajlandó pesszimista beszédet mondani, mert azt gondolom, hogy ha nem a pillanat igézetében élünk, ha nem a nemzeti együttműködés rendszerének a nyomorából tekintünk a problémára, akkor a köztársaság egyáltalán nem áll távol tőlünk. Ha megnézzük a világ népeit, és azok közt az európaiakat is, akkor látjuk, hogy alapvetően két fajtája létezik a nemzeteknek: vannak úgynevezett szabadságszerető nemzetek, s vannak szabad nemzetek.

A magyarok 1526 óta – hol egymás fülébe súgva, hol széles tereken, hangosan kiabálva–, nagyon sokszor állították azt, hogy “na, mostantól aztán tényleg szabadok leszünk!”. És ezt az igényünket máig nem sikerült megvalósítani, ezzel a mai napig adósai vagyunk önmagunknak.  Ha a legújabb kor történetét nézzük, akkor adósai vagyunk 1848-nak, sőt, némi megszorítással azt mondom, hogy adósai vagyunk 1867-nek is, mert azt se felejtsük el, hogy nem feltétlenül volt kizárt, hogy “Kákánia” (ld. Musil: A tulajdonságok nélküli ember) szabad országok, szabad nemzetek föderációjává alakuljon át.

És bizonyosan adósai vagyunk 1918. november 16-nak, az első, akkor népköztársaságnak nevezett köztársaság kikiáltásának, melynek épp ma van a 100. évfordulója. Továbbá adósai vagyunk a második köztársaságnak (1946), és saját magunknak, az 1989–90-es események okán. Ebből az adósságból itt-ott kis darabkákat törlesztettünk – ne felejtsük el, hogy 1990 után húsz évig szabadságban és köztársaságban éltünk –, azonban, mert nem sikerült ezt véglegessé tenni, eredményeinket újból és újból elvesztegettük, újból és újból ellopták azokat tőlünk.

Mind a három kísérlet a szabad magyar köztársaság megalapítására az idegen hatalomtól való megszabadulás ígéretét hordozta. Erős történelmi példákat lehet felhozni arra, hogy a függetlenségért folytatott küzdelem, vagy különösen az ajándékba kapott függetlenség, semmiképp sem azonos a szabadság elérésével. És ha megnézzük a nagy tradíciójú európai nemzeteket – elsősorban az angolokra és a franciákra gondolok –, akkor kimondhatjuk, hogy a szabadság eljöveteléhez nem elegendő az idegen elnyomók elzavarása: a szabadság valójában akkor következik be, amikor saját hitvány urainktól szabadulunk meg. Ezért mondom, hogy legyünk optimisták, a negyedik (magyar) köztársaság kedvező csillagzat alatt fog megszületni, mert kikiáltásával végre majd a saját urainktól szabadítjuk meg magunkat, és ez lesz az a köztársaság, amely létre fogja hozni a végleges alkotmányát.

Ma, az 1918-as forradalom 100. évfordulóján, nem kerülhető el három hagyomány rövid említése. A legizgalmasabb a két egymással homlokegyenest szembenálló hagyománynak szembenállása: a történelmi Magyarország tradíciója és a modern Magyarország eszméje. S ehhez hozzá kell tennünk azt a problémát, amire az előbb utaltam, Kákánia kérdését is. Nagyon sokan vannak olyan, a szellemnek, a kultúrának, a szabadságnak elkötelezett emberek, akik igen erős nosztalgiával gondolnak a Monarchiára. Én nemcsak megértem ezt a nosztalgiát, hanem a magam részéről  nagymértékben osztom is, továbbá azt gondolom, hogy a köztársasági eszmény és Kákánia elképesztő tudományos, kulturális teljesítménye, az abban létrejött kényelmes élet – még ha ez csak keveseknek adatott is meg–, az általa biztosított negatív szabadság, amely lehetővé tette az akkori virágzást, szerintem őrizendő hagyomány a köztársasági eszme hívei számára is. Hozzátéve, hogy ami ott elveszett, akárhogy szeretnénk, soha többé nem állítható helyre. Ami pedig a modern Magyarország és a történelmi Magyarország százéves perét, küzdelmét illeti, mely olykor még a hideg polgárháború kereteit is átlépte, nos, ez mára kihűlt. Itt van az ideje annak, hogy békévé oldja az emlékezés a magyar tudatban, kultúrában.

A nemzeti együttműködésnek nevezett rendszer ebben a tekintetben mindenkit becsapott. A Fidesz Magyar Polgári Párt egy időben a progresszió, a modern Magyarország örököseként definiálta magát, majd egyik pillanatról a másikra váltott, és a történelmi Magyarország kulisszáit kezdte építeni. A történelmi Magyarország iránt érzett nosztalgiát, és azokat a polgárokat, akik ennek a kulturális jogfolytonosságát szeretnék képviselni (nyilván anélkül, hogy a magyar birodalmat helyre kívánnák állítani) a Fidesz átverte és becsapta. Mint ahogy becsapta es átverte azokat is, akik a modern Magyarország hívei.

Ha megengedik, idézek egy plasztikus példát: Tisza István egykori miniszterelnökről sok jót és sok rosszat el lehet mondani, egy azonban bizonyos: lakóhelyének, Gesztnek, nem volt vasúti összeköttetése, és ő, miközben szinte bármit megtehetett, nem hogy nem építtetett magának saját vasutat, hanem abban az országban, ahol a vasúti panama a közös nemzeti szégyen szinonimájává nőtt, ő maga ebben a tekintetben tiszta maradt.

De ha már elhangzott Tisza István neve, akkor lehetetlen nem említeni az 1918-as köztársaság köztársasági elnökének, Károlyi Mihálynak a nevét: ők ketten évtizedeken keresztül vívták szópárbajukat, s egy – némiképp egyoldalú – véres kard-párbajt is. Évtizedeken keresztül Tisza István volt a bűnbak, ma pedig azt tapasztaljuk, hogy a “fantaszta, gyenge kezű, tehetségtelen, a Magyarországot eláruló, az ezeréves határokat feladó” Károlyi Mihály került a helyére bűnbakként.

Tisza István kapcsán nem szabad elfelejteni ugyanakkor sem a vérvörös csütörtököt, a munkásmozgalom elfojtását, sem azt, hogy az 1848-as  törvénnyel szemben, mely 7% fölött biztosította a magyar állampolgárok számára a szavazati jogot, a dualizmus egész időszakában, európai szinten egyre anakronisztikusabbá válva, ennél alacsonyabb volt a szavazati jog.  Egyet azonban nem lehet elvitatni: Tisza István, aminthogy Károlyi Mihály is, hazafiak voltak, és Magyarországot szerették volna megmenteni – és mindketten elbuktak.

Most  az a feladat áll előttünk, hogy visszaállítsuk a szabadságot és újraalapítsuk a köztársaságot. A pillanatnyi állapotok nem sok jóval kecsegtetnek, de ez gyorsan meg tud változni.

Az embernek nem véletlenül jut eszébe Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról című verse. Mert ha egy magyar egyetemet elüldöznek az országból, ebben a gesztusban zsarnokság van. Ha ugyanez az egyetem, vagy az ELTE, attól való félelmében, hogy magára haragítja a miniszterelnököt, nem indít el egy kurzust, akkor ebben a döntésben is zsarnokság van. A zsarnokságtól való minden félelemben zsarnokság van, sőt gyakran a zsarnokság elleni lázadásban is zsarnokság van (bizonyítékul elég a jakobinus diktatúra képét felidézni). És az egyenként kisebb zsarnokságok összeérnek.

Szólnom kell Illyés szép versének egyoldalúságáról is. Mert ahol zsarnokság van, ott valamilyen formában a szabadság is megjelenik. Fontos hangsúlyozni, hogy ugyan az embert el lehet pusztítani, de az emberi autonómia elpusztíthatatlan. Ha valaki a köztársaság emlékére kiállítást rendez, akkor abban a döntésben nem zsarnokság, hanem szabadság van, ha valaki eljön a kiállítás megnyitójára, ebben a döntésében is szabadság van, mint minden olyan tettben, ami az emberi autonómiát mutatja fel, és erre rengeteg példát ad a mai magyar valóság is. Aki egy szegény gyerek kezébe egy lekváros buktát ad, abban a cselekedetben is szabadság van.

 Nekem határozott meggyőződésem, hogy nem bolond az, aki a res publica hívévé szegődik Magyaroszágon, mert egyszerűen nincs itt másik jövő. Amikor megalakul a NER, és feudális kulisszáival valamilyen jövőképet akar produkálni, akkor csak azt látjuk ,hogy a háziállatokra lövöldöző főminiszter helikopterezteti a háziasított rénszarvast, hogy a hétmilliárd forintos adriai jachton a NER előkelőségei utaznak, lökhajtásos különrepülőgépen közlekednek, helikopterrel járnak esküvőre, stb. Számunkra ez mostanra végtelenül unalmas lett. Esterházy Péter 2014-ben írt egy publicisztikát: melyben azt mondta, hogy Magyarországon, hacsak nem átutazóban, nincsenek arisztokraták, de vannak olyan emberek, akiknek az édesapjuk vagy a nagyapjuk az életük egy szakaszában arisztokrata volt, s ez a parvenu, ez a kivagyi, ez az úrhatnám, nos, ez csak nevetséges.

Amit a NER kínálni tud, azt nevezhetjük ugyan politikai rendszernek, de definiálható kormányformának nyilvánvalóan nem. Ebből történelmileg csak köztársaság következhet, a negyedik köztársaság. És azt is tudjuk, hogy az milyen lesz: nem a baloldal, nem a liberálisok, nem az európai kereszténydemokraták, a bázisdemokraták, a zöldek köztársasága lesz, hanem mindannyiuké. Szerencsés csillagzat alatt fog megszületni, mert ez a köztársaság minden demokrata közös műve lesz, s nemcsak a demokratáknak fog jobb életet biztosítani, hanem a demokrácia ellenségeinek is, hiszen a demokrácia, a köztársaság, az alkotmányos állam minden egyes állampolgárra ugyanazzal az elfogulatlan tisztelettel tekint, ideértve a köztársaság, a demokrácia ellenségeit is.

Bibó Istvánnak van egy nagyon fontos, töredékben fennmaradt szövege: 1956. október végén írta le azt, hogy a modern állam már nem, vagy döntően nem erőszakszervezet, a modern állam szolgáltat, a modern állam cselekedetei erkölcsileg megalapozottak. S a legfőbb feladat, – írja Bibó –, éppen az, hogy ennek a dúvad államnak, amit most itt látunk, ennek minden megnyilvánulását eltöröljük. És ha ez megvalósul, és azt gondolom, hogy a negyedik köztársaság ezt fogja elhozni, akkor Magyarországot a pokol kapui sem fogják megdönteni."

(A megnyitóról készült videofelvétel elérhető a Blinken OSA Youtube-csatornáján.)