A bőrünkön érezzük a szabadság iránti vágyat

Mélyi József kurátor bevezetője a Blinken OSA "Búcsú a tavasztól - Forradalmi ifjúsági lapok, 1968. 2. szám" című kiállításának a megnyitóján. (A megnyitóról készült, szerkesztett videofelvétel megtekinthető a Blinken OSA Youtube-csatornáján.)

"A nyolcvanas évek közepén még gimnazista voltam, amikor a Magyar Televízióban Jancsó Miklós: Faustus doktor boldogságos pokoljárása című sorozatát vetítették. A Gyurkó László regényéből készült filmben a főszereplők 1968 nyarán beszélgettek, bizakodva gondolkodtak a reformokról, és közben folyton cigarettáztak; azután a füstből kibontakozva meghallották a rádióból a csehszlovákiai bevonulás híreit – legalábbis most így emlékszem erre. Tévén felnőve, azt hiszem, többször hallottam 1968-ról, ritkán ugyan, de volt szó a diáklázadásokról, sokkal gyakrabban emlegették a gazdasági reformot, a bevonulás sem volt tabu. Azt viszont, hogy ez milyen sokkot okozott az akkori magyar, illetve kelet-közép-európai értelmiségnek, csak ebből a filmből éreztem meg. Hogy mihez képest tört el akkor a történelem, csak jóval később kezdtem el sejteni. 

Generációm tagjainak Magyarországon a múltat a televízió (és a napilap, a magazin, a rádió és az egyféle történelemkönyv) szinkronizálta – talán sem előttünk, sem utánunk hosszú ideig nem akad olyan korosztály, amely tudat alatt ennyire egységes történelemképpel rendelkezne. Generációm elől nem is elsősorban a történelmi események voltak elzárva, hanem azok a sokszínű érzések, nézetek, gondolatok, amelyek ezekhez az eseményekhez kapcsolódhattak: hiányzott a viszonyítási alap. Akik a nyolcvanas évek közepén voltak fiatalok, még átérezték a Nyugat iránti vágyat, de elődeikhez képest már nem tudták, milyen az elzártság. Akik a hatvanas vagy a hetvenes években születtek, tizennyolc évesen nosztalgiával gondoltak nemcsak a 68-as nyugati lázadókra és egykori kelet-európai kortársaikra, de nem tudhatták, korukban mihez mérjék a lázadás valaha volt tárgyát. Tágabb generációm számára maradtak a ködös és talán romantikus elképzelések: a korszellem megfoghatatlan fogalma leginkább 68-hoz kapcsolódhatott. Mi, erősen szinkronizáltak sokáig úgy gondolhattuk, hogy 1968-ban mindenkit egyszerre fogott el a láz, mindenki egyszerre követelt magának szabadabb teret, Keleten és Nyugaton egyaránt. 

Bár tulajdonképpen sohasem kaptunk pontosabb képet '68-ról (jellemző, hogy az egyik legpontosabb egy olyan fiktív filmrészlet, amelynek alapja nem található meg a Gyurkó-regényben), később ez a múlt-elképzelés – hála a rendszerváltásnak – mégis differenciálódott: a nosztalgia nagyrészt elmúlt, a korszellemet sem a múltban hajszoltuk már, Kelet és Nyugat között lassan ismét megtanultunk különbséget tenni. Némileg meglepő, hogy egy idő után '68 számunkra el is tűnt a magyar történelem feneketlen süllyesztőjében, bizonyos értelemben ismét elzáródott, miközben a politikában jelszóvá vagy szitokszóvá silányodott. Most nemcsak azért tér vissza, mert a kerekebb évfordulókon legalábbis egy pillanatra minden fontossá válik. '68 azért lesz fontos, mert a viszonyítási alapok mintázatai megint ismerősnek tűnnek, mindenekelőtt a szabadság terének sokáig kiüresedettnek gondolt fogalma ismét tartalommal telik meg.

Amikor egy 2018-as kiállítás válogatást nyújt az 1968 januárja és augusztusa közötti kelet-közép-európai művészeti akciókról, happeningekről és a diákokkal, a fiatalokkal kapcsolatos eseményekről, akkor a szabadság mellett a nyilvánosság fogalma kerül kérdések formájában a középpontba. Mennyire volt szabad a légkör? Mennyire volt szűk a nyilvánosság? Mennyire volt magas a rendszereket, országokat elválasztó fal? Valóban teljes mértékben a hatalom által kontrollált volt az átjárás? Különbözőek voltak-e a szabad terek Lengyelország, Csehszlovákia, Jugoszlávia és Magyarország esetében? Mennyire kötődött mindez a Nyugathoz? Mennyire hatotta át a kort az, amit ma 68-nak gondolunk? A kiállítás nem más, mint néhány később született visszapillantása 1968 tavaszára és nyarára. Egy képzeletbeli újság, amely úgy próbál meg választ keresni a fenti kérdésekre, hogy feltételezi a szabadság és egy regionális együttműködés egykori lehetőségét. Mindez fikció és projekció: az egyes országok alkotói vagy csoportjai legfeljebb sporadikusan alakítottak ki egymás közt kapcsolatokat – valójában mindenütt más (alacsonyabb) volt a szabadságfok. A kapcsolatteremtés mai elképzelése mégis jogosnak látszik, egyrészt mert a szabad tér tágításának szándékai és eszközei hasonlóak voltak, másrészt mivel a szabad tér beszűkülésének jelenlegi tendenciái sem állnak meg országhatároknál. 

Számomra a kiállítás mégsem csak egy fikcióról szól, ennél ma jóval nagyobb a tét. Az egyik, amit belelátok és belegondolok, a nyilvános tér változása és ennek a változásnak a relativitása. Az elmúlt években több visszaemlékezést olvastam az Egyesült Államokban a hatvanas évek végén készült köztéri, illetve land art művekről, az akkoriban lezajlott akciókról, happeningekről. A leírásokat olvasva az az ember érzése, hogy a köztér akkoriban a művészek számára jóval tágasabb és szabadabban felhasználható volt. Miközben a hatalmi rendszerben sokkal több volt az autoriter elem, mégis kevesebb volt az egyéneket korlátozó szabály, kisebb a megfigyelés. Kelet-Közép-Európában a szellemi és a fizikai köztér természetesen összemérhetetlenül szűkösebb volt. De ha ma a fejünkben újra lejátsszuk az itt dokumentált ötven évvel ezelőtti akciókat, és a környezetet összevetjük a mai helyzettel, a jelenetekhez hozzáképzeljük a mai magyar (lengyel, horvát stb.) nyilvánosságot, a megfigyelés, feljelentés, öncenzúra jelenlegi, ismét bővülőfélben lévő struktúráit, akkor a szabadság relativitása szembetűnővé, sőt tapinthatóvá válik. Akkor nemcsak fikció formájában, hanem a bőrünkön érezzük meg az egykori művekben a szabadságot, vagy legalábbis a szabadságra irányuló vágyat. Nem tudom, hogy ezt a projekciót a generációm, amelynek tagjai közül jó néhányan főszereplők voltak ennek a mostani rendszernek a kialakításában, el tudja-e még végezni. Ha nem tesszük meg, nem marad más számunkra, mint hogy elődeinkhez hasonlóan elővegyünk egy újabb cigarettát, és bámuljuk a sűrű füstöt."